Bak Imre következetes, már-már konok művész. Új kiállításának a címe se variálja sokat a metaforákat: A történet folytatódik… És tényleg: Bak a legendás hatvanas évekbeli nagy generáció egyik főszereplőjeként évtizedekkel ezelőtt eljegyezte magát a mérnöki absztrakcióval. Az akkori elő-minimalista tendenciák kelet-európai visszhangjaként telített színmezőket (colour field) festett éles kontúrokkal (hard edge). Jöhetett az elvont konceptuális művészet vagy a nyolcvanas évek virulens újfestészete, Bak Imre nem tágított. Készített ugyan szöveges-fotós munkákat, majd hagyta, hogy a vidám szilánkok és a tekergőző szerpentinek letelepedjenek festett kockái mellé, de a lényegen nem változtatott: a derékszögű non-figurativitás megszállottja maradt. Hatással van rá a korszellem, de mérnöklelke csak apró engedményeket hajlandó tenni a divatnak. A rendszerváltás óta készülő kockaszériái például a gyönyörűen tiszta színharmóniáikkal és minimalista ihletettségükkel kapják el az ezredforduló dekoratív imperatívuszát. (Hogy a kissé értetlenül álló teremőr néniktől idézzünk: „…azért a színek, azok szépek.”) Sikeres összeegyeztetése ez az elvhű következetességnek és az avantgárd örökké újat kereső géniuszának. A mélyen, nem is olyan rejtőzködő módon, Bak Imre festészeti birodalma a hatvanas évekről szól – amikor a gyáripart még átlengte a diadalittas futurizmus, mikor egy kémény még szép is lehetett, egy kocka pedig egyszerűségében nagyszerű. Bak Imre azóta – a kiállított képek címével játszva – Malevicstől Albersig klónozza a négyzeteket. A mechanikus pontossággal meghúzott peremű, homogén színekre mázolt négyzetek és téglalapok az elmúlt években is főszerepet játszottak. Egyrészt a szimmetrikus struktúrájú vásznakon, ahol a két téglalap az emberi szempár (és a házak ablakainak) végtelenül leegyszerűsített párosát idézi. Másrészt a városi táj könnyed absztrakciójából születő geometrikus képeken, mint a most kiállított éjszakai sorozatnál, ahol az elhúzott ablakfüggöny mögött, a Hold furcsa fényében tűnik elő egy-egy gyárkémény vagy toronyház. Ezeknél a geometrikus non-figurativitást tölti meg otthonos melegséggel a valós világra utaló referencia, az előző esetben pedig a kockarendet teszi emberivé a négyzetek közé varázsolt arc. Mindkét esetben Bak Imre célja a négyzet humanizálása – hát ebben van benne maradéktalanul a hatvanas évek, s éppen a hatvanas évekkel magyarázható töretlen népszerűsége ma is.
Budapest Galéria
2007. szeptember 13. – 2007. október 21.