A közelmúltban a bécsi Albertina és a Liechtenstein-palota egyidőben, egymással vetélkedve rendezett biedermeier bemutatókat. Ezeken csak osztrák mesterek szerepeltek, ám a nemzeti produktumot teljes szélességében számba vették, a festményektől a bútorokon át a különféle praktikus dísztárgyakig. Most a Majna-menti Frankfurtban a Museum für Angewandte Kunst viszont arra vállalkozott, hogy egyetlen műfajt – a bútort – mutassa be, de azt kontinentálisan feltérképezve: Koppenhága, Berlin, München, Bécs és Budapest közgyűjteményeiből vagy magán kollekcióiból.
A finom különbség – Európa biedermeier bútorai 1815–1835 címmel közel száz példányt válogattak össze a reprezentatív nemzetközi seregszemlére, amelyeket enteriőr-képekkel együtt láthat a közönség november 8-tól február 3-áig. Ezek nagy részét eddig még sosem kölcsönözték külföldi bemutatókra, így együtt pedig először nyújtanak áttekintést a földrész iparművészetére egy bizonyos időbéli intervallum és azonos stílus keretei között. A szervezők szerint a hangsúly a biedermeier második periódusára esett, ezen belül pedig nem a hasonlóságokat keresték elsősorban, hanem épp ellenkezőleg, a kisebb-nagyobb nemzeti sajátosságokat. A szakértők ettől azt remélik, hogy a monstre-tárlaton minden eddiginél világosabb összképet alkothatnak a biedermeier speciális fejlődéséről. Meggyőződésük ugyanis, hogy ezidáig eléggé alábecsülték vagy legalábbis elhanyagolták a klasszicizmus eme utolsó szakaszának érdemeit, mind a szóban forgó bútoripar formagazdagságát, mind pedig fontos szerepét illetőleg a további stílusbéli áttörés előkészítésében.
Az Iparművészeti Múzeum féltucatnyi bútort kölcsönzött Budapestről, amely a magyar hozzájárulást demonstrálja az összeurópai kézművesség korabeli fellendülésében. A legrégebbi kiállított műtárgyunk a Pest-Budán működött iparos – Vogel Sebestyén (1779?–1830) – hátasszéke az 1810/20-as évekből. Az elegáns űlő alkalmatosság támlája esernyő formájú és Josef Danhauser bécsi bútorgyáros hasonló korabeli termékeire emlékeztet. A szakirodalom eddig csak Bécsből vagy Berlinből tartott számon ilyen példányokat. A fenyő és tölgy alapon mahagónival és juharral borított darabot a tusrajz mellett ugyanis réz és viasz berakás dekorálja. Szintén neki tulajdonítják kiváló kvalitása és igényessége miatt az 1815 körüli, úgynevezett lant-alakú szekretert, amely akkoriban igen kedvelt és keresett volt országszerte. Fenyő és juhar alapon mahagónival borították, tusfestéssel, faragással és aranyozással díszítették, polcait pedig tipikus honi „habos-kőrissel” furnérozták. A magyar mester 1820 tájáról való „sifonérja” feketére pácolt és polírozott fenyőből áll, körtefa kombinációval, kontrasztként faragott és arayozott dekorációval. Ezt a „sublót”-féleséget szokás „oszlopos komódnak” is nevezni ablakának tartó-oszlopai miatt, illetve a szakirodalom „semainaire”-ként is emlegeti a hét napjainak francia kifejezésével, mivel hét fiókja van a fehérnemű tárolására. Az aranyozott rézveretek gazdagsága jól érvényesül a sötét alapon és a korabeli magyar asztalosok ízléséről árulkodik. Kőszeg városában az asztalos céh hagyatékából maradtak fenn 1830 tájáról olyan legyező formájú széktervek, mint amilyet most Frankfurtba is küldtünk, 1967-es újratapétázással. Egyidős osztrák társaiktól abban térnek el, hogy azok karcsúságához képest megjelenésük és felépítésük jóval masszívabb. Magyarországon a szögletes asztalokat jobban kedvelték, mint az ovális vagy kerek alakúakat, ennek jó példája a frankfurti tárlaton vendégeskedő, falnak támasztható fenyőbútor cseresznyefa furnírral. Végül azonos alapanyagokból és időpontból egy felújított bevonatú szófát sokkal inkább ésszerűnek, semmint elegánsnak ítélnek a német vendéglátók, amelyen a keret diszkréten háttérben marad a párnázott részletekhez képest. Mégis ezt az öntörvényű példányt tartják az ötletgazdag magyar bútorkreáció tetőfokának, mert szerintük kiválóan testesíti meg a biedermeier stílus lényegét, éspedig annak egyszerűségre törekvését.