A hazai közönség egy évvel halála előtt láthatta a felvidéki festőművész, grafikus és költő Szabó Gyula (1907–1972) gyűjteményes kiállítását Budapesten, a Magyar Nemzeti Galéria Kúriabéli épületében. Bár a kortárs csehszlovákiai magyar piktúrára a rangidős mester erős hatással volt, akkoriban ez a retrospektív tárlat az anyaországban a reveláció erejével bírt. Lakóhelyén, Losoncon 1982–1997 között hét kiállításból álló sorozatban emlékeztek rá, itthon viszont az életmű időközben ismét feledésbe merült. Most születésének centennáriumán a MissionArt Galéria vállalta a nemes feladatot, hogy egymást követő bemutatókkal hozza közel a nézők újabb nemzedékéhez a Budapesten született és Prágában elhúnyt művészt.
Előbb a negyvenes és ötvenes évek viszonylag realisztikus festészete kerül az érdeklődők elé október 15-éig, a későbbiekben pedig utolsó alkotói évtizede kerül sorra ugyanitt, amikor eltávolodott a valóság látványától és inkább filozófikus gondolatait fogalmazta meg jelképes motívumok közvetítésével. Az aktuális tárlatra térve említhetjük háttérinformációként, hogy 1937-ben a pozsonyi főiskola ösztöndíjával sikerült kijutnia Párizsba, ahol a Julien-akadémia kurzusaira járt, továbbá rendszeresen látogatta a Louvre valamint a Musée d’Orsay gyűjteményei mellett a világkiállítás egzotikus pavilonjait is. Mindezek hatására született legfrissebb termését bemutatta Pozsony után több alkalommal Budapesten is, ahol elnyerte a Szinyei Merse Társaság elismerését. Ebből a koloritgazdag periódusból láthatunk most ízelítőt a Falk Miksa utcában, a részben értékesítéssel egybekötött mustrán. 1942-es önarcképén például egyenesen a néző szemébe tekint, fejfedőjének és kigombolt ingének fehérsége egyrészt puritán tisztaságot áraszt, másrészt frappáns kontrasztot képez a háttér ultramarinkékjével. Miközben a műterem ablakában katonás rendben sorjáznak a festékes tubusok és csokorban állnak az ecsetek a zöld mázas cserépkancsóban, balját szívére helyezi, felemelt jobbját pedig mintha áldólag emelné a szemlélőre. Másik korabeli vászna, az 1943-as Savonarola ugyan a fanatikus hitszónokról kapta a címét, aki a reneszánsz örömeit elítélte, mégis ezek a színpompás, rendkívül dekoratív életképek töltik be a teljes felületet és az öklét rázó szerzetes csak epizódfigura a bal alsó sarokban. Egyébként, ha a felvidéki és anyaországi piktúra egymásra gyakorolt hatásáról vagy párhuzamairól akrunk szólni, bár Molnár C. Pál említése tűnne kézenfekvőnek, mégis a háttér szamárhátívű hídján haladó lovasok engem Csontváry: Hídon átvonuló társaságára emlékeztettek –, amely nemrég a Mű-Terem Galéria árverésének egyik sztárja volt –, míg a Mária-oszlopot körbetáncoló angyalok a Cédrus-jelenetet juttatták eszembe. A második világháború utáni időszakból szintén madártávlatú látvány az 1948-as Napsütötte kert, amely középkori hóráskönyvek népiesen naív hónapábrázolásait juttatja eszembe. A lágy dombhajlatokon tarka csíkos rongyszőnyegekként kanyarognak a nadrágszíj-parcellák – parányi serénykedő paraszt-figurákkal –, előtérben talicskát toló férfi és gereblyét vállára vető nő alakjával. Rokona ennek a Prágai részlet is 1958-ból, a tajtékozó vízesés partján ódon házakkal, régi villanypóznákkal és zöldelő fákkal, a járdán kisfiával lépdelő vállkendős asszony alakjával… Aki megismerte az újra felfedezett felvidéki festő korai termését, máris alig várja a tárlatsorozat folytatását.