Cheim & Read Gallery, New York
Az adóknál csak a halál biztosabb. Az emberek, akár a hangyák, kukacok, vagy pockok halálra születnek. Génjeikbe programozva lapul várható élettartamuk. A biztosan bekövetkező halállal kevesen tudnak megbarátkozni. Legtöbben igyekszenek megfeledkezni az útjuk végén váró végső randevúról, és úgy tesznek, mintha örökké fognának élni. Össze-vissza csapkodnak, locsognak, fecsegnek egész életükön keresztül, hogy aztán felkészületlenül fogadják az elkerülhetetlent. Úgy viselkednek végső óráikban, mint a rosszaságon kapott gyerekek, nem marad méltóságuk. Nem szívesen beszélnek a halálról, legfeljebb akkor említik, ha hozzájuk közelállót kapcsol ki a sors csontkeze. Csak nagyon kevesen, főleg írók, művészek, szerzetesek készülnek tudatosan a nagy határidőre. Igyekeznek nyomot hagyni, szépen élni – ez közülük is csak a kiválasztottaknak sikerül. Van olyan is, aki túlzásba viszi a felkészülést, beleszeret a halál gondolatába, imádkozik az elmúláshoz, könyörög istenéhez, hogy minél előbb szólítsa magához, és bár még él, tiktakkol benne a kozmikus óra, szelleme már halott, nem akar hatni, alkotni, gyarapítani, semmilyen módon szaporodni. A keleti kultúrák viszonya a halálhoz valamivel egészségesebb, mint a nyugatiaké. Csak az élet egyik állomásának tekintik a sok közül, míg az agilis nyugati gondolkodás a végső számonkéréstől retteg. A New York-i Cheim & Read galéria november 3-ig megtekinthető, I Am As You Will Be: The Skeleton in Art című kiállításának üzenete az, hogy alapvetően minden művészet kísérlet a halál megmagyarázására, kivédésére, vagy elfogadására, az a célja, hogy megemlékezzék a halottakról, vagy kommunikáljon velük és az istenekkel, vagy éppenséggel dacoljon a kaszással, valami örökéletűt alkotva. A kiállításon 33 művész – sokan közülük, talán, mert Xavier Tricot, a kurátor belga, vagy mert a belga érzékenységet különösen foglalkoztatja a halál, belga nemzetiségű – 44 munkája látható. A kortárs belga művészek – Wim Delvoye, Michaël Borremans, Jan Fabre, Jan Van Oost – alkotásai mellett rövidebb-hosszabb ideje halottak – köztük Paul Delvaux (1897-1994), Leon Spilliaert (1881-1946), James Ensor (1860-1949) – munkái is megcsodálhatók az összeállításban, nem belga művészek művei társaságában. Jenny Holzer egy vagy több csontváz alkotórészeit rendezte el pedáns párhuzamossággal egy egyszerű faasztalon. Delvaux tusrajzán Jézust egy izgága csontvázakkal teli udvaron álló keresztre feszített csontváz formájában ábrázolja, amely Matthew Barney Douglas MacArthur tábornok csontvázát elemző ceruzarajzára rímel. Őket egészíti ki a halállal egész életében kacérkodó Salvador Dalí döglött ebihalat ábrázoló, korai vízfestménye. Alice Neel magát fekete könnyeket hullató koponyaként ábrázolja önarcképén. Lynda Benglis szobra a Styx folyón evező Charont idézi. Louise Bourgeois műve agonizáló torzót mutat. Jan Fabre fluoreszkáló színekben pompázó bogárszárnyakkal borított koponyája Damien Hirst 50 millió angol fontért elkelt, gyémántokkal borított koponyájával polemizál. Jan Van Oost ugyancsak koponyát érzett fontosnak megmutatni, a szemeket egy kéz nyomja ki. Angelo Filomeno kristályokkal és rozsdamentes acél tűkkel díszített hímzése teljes csontvázat mutat. Xavier Tricot kurátor esszéje a kiállítás katalógusában a 17. századi spanyol írót, Francisco de Quevedo-t idézi: „Amit meghalásnak hívsz, az a haldoklás vége és amit születésnek hívsz, az a halál kezdete és amit életnek hívsz, az a haldoklás maga.”