A talányos cikk-címet az osztrák szerzőpáros – Kurt Kaindl fotós és Karl-Markus Gauss író – egyik közös könyvéből parafrazáltam (Der Rand der Mitte), amely arra utal, hogy kontinensünk kellős közepén ma is akadnak még bőven felfedezésre váró fehér foltok.
Legalábbis ami a szétszóródott vagy épp nehezen megközelíthető helyekre összeszorult, apró népcsoportokat, eltűnőfélben lévő nyelveket és kultúrákat illeti. Az ötvenes salzburgi alkotói kettős 1999 óta járja széltében-hosszában kontinensünket, a Baltikumtól a Balkánig, illetve az Ibériaitól a Krími félszigetig. Munkásságukat eddig több kötetben publikálták, együttes tárlataik bejárták a francia, német és osztrák városokat, sőt, Washingtontól az erdélyi Nagyszebenig is eljutottak, de a legteljesebb válogatás most látható Budapesten szeptember 15-éig – Az ismeretlen európaiak címmel – a Néprajzi Múzeum földszintjén.
Százhúsz fekete-fehér felvétel sorjázik a falakon tizenkét nemzetiségi kisebbségről, amelyeknek már a neve is egzotikusan hangzik: asszírok, szorbok, cimberek, Gottschee-beliek, arberesek és arumonok, szefárdok, cipszerek, degeszik, tatárok illetve memeli és Fekete-tengeri németek. Tegyük a szívünkre a kezünket és őszintén valljuk be, vajjon hányat ismerünk fel első hallásra közülük…Most itt a kiváló alkalom a hiányosságok pótlására ! Az idestova évtizedes termésből válogatott, több termet is betöltő vándortárlaton nemcsak szándékosan objektív dokumentum-felvételek, hanem markáns portrék és festői tájak is bőven akadnak. Az emlékezetesebb arcképek közül emelhetjük ki például az albán származású calabriai arberesek köréből az égre mutató újjal „prédikáló” sekrestyést a fehér asztal mellett avagy a fejkendős-ókulárés büszke német ómamát, fülig érő mosollyal, ölében ükunokájával Ukrajnából. A széldzsekis memeli-német fiatalember gótbetűs lapot árul a litván Klaipeda városában, miközben kedvenc ebét túláradó szeretettel szorítja mellére egy degeszi-roma gyerek a széljárta putri előtt a szlovákiai Svinia falujának szélén. Ám az idill csalóka ! A vilniusi cukrászdában fotókat nézegető, pedánsan öltözött és ápolt frizurájú két „kávénénikéről” nem is hinné a néző, ha a magyarázó szövegben nem olvasná, hogy valaha a második világháború után falkákban kolduló kelet-porosz hadiárvák voltak, akiket akkoriban „farkasgyerekeknek” neveztek, később részben litván árvaházakba kerültek vagy családok fogadták örökbe őket és most, hogy a hermetikusan lezárt határok elhárultak, még haláluk előtt próbálják felkutatni teljesen feledésbe borult múltjukat illetve valahol még élő családtagjaikat. Széles gesztusokkal mesél életéről a Fekete-tengeri német népcsoport rangidős matrónája az Ogyesszához közeli Limanszkéban, miközben a szarajevói szefárd zsidó hitközség egyik legutolsó aggastyánja a biblián nyugtatja a kezét, mintha erőt akarna meríteni belőle, szepességi cipszer-német kortársa viszont szemüvegét levéve tűnődik az újságban olvasottakon.
Legalább ilyen érdekesek a csoportos zsánerjelenetek is… A szerző saját bevallása szerinti kedvence a szarajevói piactéren madáreledelt kínáló férfiak csoportja a galambraj körében. De miközben őt elsősorban az óváros balkáni bájjal kevert mediterrán atmoszférája ragadta meg, premier plánban a fából faragott fedelű ívókúttal, kétoldalt a zsibárusok parányi boltocskáival, háttérben pedig a mecset karcsú sziluettjével, egy boszniai író egyik szeme sírt, a másik nevetett az azonos fotó láttán : miközben örült, hogy a háborús rombolások után ismét visszatértek a térre a galambok és az életben maradt férfiak, szomorkodott azon, hogy a munkaképes emberek állástalanok lettek és ilyen keserves létfenntartási kísérletre szorulnak, alkalmi túristákra várva. A konyhában sürgölődő-forgolódó schönaui szorb család három népviseletes női generációjára „rímelnek” a calabriai arberesek kvaterkázó, kalapos parasztjai a korcsma teraszán, a felvidéki öreg cipszerek találkozása a temetőben pedig frappáns kontraszt a makedóniai aromunok falusi lakodalmához képest, mint az élettől való búcsúzás és az életigenlés beszédes szimbólumai. Ám a legdöbbenetesebbek a teljesen ember nélküli tájak… A jugoszláviai polgárháború óta omladozó szarajevói zsinagóga és az ogyesszai Szent Pál templom világháborús romja, a Szovjetunió széthullása után tömegesen kivándorló németek hátrahagyott ukrajnai falva az üresen ásító főutcával, a szlovéniai Gottschee erdőrengetegében a semmibe vezető lépcsőrom, amelyet egyetlen nemzedék alatt visszahódított a természet, a krími móló néptelen homokfövenye a tenger örökös hullámverésével, a calabriai Vaccarizzo főterén a büszke albán Szkanderbeg-büszt, a bajor származású déltiroli cimberek hősi emlékműve a Verona-környéki hegyoldalban avagy a katonás rendben sorjázó locsolókannák a lausitzi szorb haditemető uniformizált hófehér fejfáinak serege előtt… Mindezeknek azonos az üzenete: valamennyiünknek közös a sorsunk ezen a sokféle és olykor mindmáig ismeretlen kontinensen.