„Jó lesz ez, ha majd írni fogok erről”, ötlött eszembe, miközben tekertem már hazafelé Stefanovits Péter Clorox-művek című kiállításának zárásra elhalasztott megnyitójáról, át a kiürült, forró városon. Csak a rendíthetetlen, mindenre elszánt koreai és japán turisták rótták szokásos útjukat a via Duna korzó-Lánchíd-Vár etapon, gyalog, siklón, büdös buszon. És látszott rajtuk, gőzük sincs, hogy ez most Budapest vagy Prága, és ha ez tényleg az, akkor a soktornyos, biztos, hogy az csak a másik lehet.
Közben meg bevillant, és még most sem vagyok igazán meggyőződve afelől, hogy jó döntés volt-e ragaszkodni végül is ehhez, mármint ehhez a címhez. Kezdem belátni, talán túl vicces. Aztán azon töprengtem, hogy extrém ötletnek számít-e megnyitót a kiállítás utolsó napjára áttenni az elsőről, hogy mennyi ebben a tréfa és mennyi benne az ésszerűség, a ráció. Hiszen ma nyílik a „Mi a magyar?” a Műcsarnokban. Aki ide eljön ötre, a Budapest Galériába, az még kocsival sem ér át könnyen a Hősök teréig hatra. Tény, hogy elmaradt az obligát stangli, rozé, száraz fehér és/vagy egri vörös. Meleg volt erősen, kint is bent is, szinte egyforma, egyáltalán nem hiányzott. Ahogy nézem térdem malmát, szinte a semmiből újabb gondolat bukkan fel, bár az előbb már mintha esett volna már szó, hogy miféle kurátori koncepció ez is, hogy mi a magyar? Legalább ötven jó nevű, és jó nevűnek mondott művész munkái lettek beválogatva. Stefanovits is jó nevű. Vajon miért nem lógnak az ő művei is a Műcsarnok falain? Mondanék is rögtön kettőt, ami ott is lehetne: Körösi Csoma Sándor zászlója, a másik meg a Sztálin csizmás opus, amúgy is kicsit kilógnak a többi közül, vagy ha úgy tetszik, egy külön egységet képeznek. Így kimaradhatott volna a paraván, ami úgy tűnik, szintén olyan nélkülözhetetlen eleme a honi kiállításoknak, mint a sajtos, túrós, vagy ne adj’ isten, szezámmagos aprósütemény, de szerepük soha nem a tér, a terek alakítása, formálása, hanem csupán annyi, hogy még több felületre lehessen aggatni.
Ezeket a sorokat viszont már 2012. augusztus 10-én írom, pár nappal azután, hogy a Curiosity, több száz tudós, szakértő és munkatárs munkájának gyümölcse beérett, és isten segedelmével szerencsésen megérkezett a Marsra. Félretéve abbéli kétségeimet, hogy én ezzel mire megyek (no meg Önök) – örülök.(Zárójelbe is tehetném, sőt, ki is húzhatnám ezt a bekezdést, de aztán mégsem, hiszen mégiscsak fantasztikus eredmény ez a rover, atomenergiával ellátva, bár belátom, lehet, nem pont ez a legalkalmasabb hely, ahol örömömnek hangot adok, de talán mégis…)Hiszen ha visszatérünk Stefanovits kiállítására, a Cloroxszal kezelt kárpitok között akár Mars-béli tájra is rátalálhatunk, bár a szöveg fölötte nagyon is földi eredetű. Azt pedig döntse el ki-ki hitbéli meggyőződése szerint, hogy pont a kietlenségétől oly kies űrbéli tájat illusztrálja a szöveg, vagy fordítva. További kérdés lehetne az is, ha angolul lenne odaírva az, hogy: „És mondá isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától és legyenek jelek és meghatározói az ünnepeknek, napoknak és esztendőknek. (zsolt. 104. 19)”, engedélyezné-e Mary Lou-nak, a NASA középvezetőjének közvetlen főnöke, hogy ilyesmi díszítse szobája falát? „- De hát főnök, ez egyszerre tudományos és szakrális is! Láttam, maga is vetett keresztet, amikor a hőpajzs levált!”
Vajon merre és hova keverednek, mi lesz a sorsuk e műveknek a záróbeszédek után, szeptember huszonharmadikát követően? Esetleg a Példabeszédek behúzódnak önmagukba tekeredve egy plafonig érő Salgó-polc legfelső szintjére, végtelen türelemről téve tanúbizonyságot. „A letét még nem rabság, sőt inkább, hogy biztonság.” – motyogja a hosszabbik, és puhán hozzásimul a halványkék pukkanósba tekert társához a félhomályban. És utána aztán már tényleg csak a néma csend, igaz, öreg a parkett, mikor front van, reccsen egyet-egyet, és a falak is szusszannak félévente, látszik, hogy a hasuk kicsit kidagad és aztán persze vissza, a kapcsoló alatt, tenyérnyi részen, le is hullt a vakolat.„Mi nem, sajnos nem, elfogytak a keretek, nem hogy vásárolni! Már megmaradni, ez itt a tét, a kunszt!” – mondja egy, itt meg nem nevezett vidéki múzeum igazgatója.És hogy mutatna egy példabeszédes idézet bármelyik bank aulájában? A Sztálin csizmás, meg azért nem, mert Sztálin. Nem növelné az ügyfélszámot, az biztos. Hiába a tökélyre vitt vegyszeres technika, a szebbnél szebb felületek, mert mint a vonat ablakából a vágányhoz közeli erdő, öt perc se kell, és összefolyik szemünkben a lombozat, s már csak az agyunkkal tudjuk, hogy ez a suhanó spenótcsík tulajdonképpen millió és millió megannyi apró pontos részlet. És mindhiába, ahány biblia, legalább annyi olvasata, és még annál is több képzelet lelkünk vetítővásznán az olvasott szöveg mögött, s ha innen közelítünk, Stefanovitsé csak egy, az övé, nem találkozhat máséval, csak lehet, hogy éppen hasonlatos, és ennek örvendezünk egy kicsikét, de szíve mélyén ki-ki érzi: én ezt azért egy kicsitnem így gondolom, bár ez is igen szép.Csak lenne már szeptember, jöjjenek már a hűvösebb napok, a higgadt, megfontolt,komoly és mégis baráti, dicsérő, a megérdemelt méltató szavak. És lenne már egyszer vége ennek a hőgutának, harminchét egész hat fok árnyékban!„Ez ellen kéne már valamit csinálni! Mert az is milyen, hogy a Marson ipari robot kapirgál, mi meg itt lent megfövünk! Az urakat ott fönt semmi nem érdekli. A Kajmán-szigeteken, a legótvarabb motelban is légkondi van. Mondta a fiam. Fél évet hegesztett náluk. Sírva jött haza, átverték 3500 dollárral. Nem lesz ennek jó vége!” (Kockás inges férfi, Széll Kálmán tér, 61-es megálló)Ne legyen igaza.