A Kárpátia-udvar második emeletén működő Kolta Galériában Erdélyi Lajos
fotóművész félszáznál több fekete-fehér arcképe látható január 9-éig. A
Székelyföldről áttelepűlt rangidős mester – akit baráti körben
„Lalónak” becéznek – az erdélyi értelmiség fáradhatatlan és tehetséges
krónikása volt egész életében.
A hatvanas években a kéthetente megjelenő marosvásárhelyi Új Élet képeslap hasábjain olykor én is „együtt működhettem vele” a távolból, ha fotó kellett valamelyik ott közölt cikkemhez.
Így a mostani budapesti tárlatjárás folyamatos emlékidézéssé vált. Azokról a közös barátainkról, akik időközben örökre eltávoztak az élők sorából vagy szétszóródtak a világban, másoktól pedig épp azért kerültünk távol átmenetileg, mert otthon maradtak. Kolozsvári egyetemi tanáraim közül Szabó T. Attila nyelvész professzor – akit háta mögött csak „Tatilla”-ként emlegettünk – maradék haját is felborzolta tar koponyáján ujjaival, ha valamelyikünk „dupla Wé-t” mert mondani az általa kiabálva megkövetelt „kettős W” helyett. A publicisztika-kurzust rendhagyó módon a nagy multú Korunk folyóirat szerkesztőségében tartotta a főszerkesztő Balogh Edgár, aki talán az itteni fotón is épp egy korabeli vezércikk elriasztó címadásáról tart kiselőadást: ”Ássátok meg silógödreiteket!” volt a vesszőparipája. Helyettese – Gál Ernő – a szöges ellentéte, már akkor is ilyen figyelmesen tudott meghallgatni másokat, akárcsak Erdélyi felvételén. Kós Károly ezerráncú és szoborszerűen markáns arcéléről jut eszembe, hogy a művész-família a főtér sarkán lakott, lánya – a kortalanul bájos  Kós Zsófia színésznő – egyetlen estén „Három nemzedéket” is hitelesen alakított az azonos című darabban, a Séta-téri teátrum világot jelentő deszkáin, unokája, az angol-magyar szakos Ceglédi Enikő pedig kedvelt évfolyamtársam volt az akkor már egyesített Babes-Bolyain.
„A kincses városból” a hatvanas évek derekán szülőhelyemre – Nagyszalontára – tértem vissza frissen szerzett bölcsész diplomámmal, ahol a Csonkatoronyban berendezett Arany János Emlékmúzeum igazgatója lettem. Így fogadhattam egy íródelegációval a fiatal Kányádi Sándort is (lásd baszk sapkában Erdélyi 1963-as csombordi portréját róla), aki engedélyt kért arra, hogy felpróbálhassa koszorús költő elődje fejfedőjét, amely – mi tagadás ? – nagynak bizonyult számára, de akkor írott „Arany János kalapja” című versében azzal biztatta magát, hogy majdcsak belenő… A világjáró kolozsvári fametszőnek – Gy. Szabó Bélának – kétszer rendezhettem óriási közönségsikert aratott tárlatot, aki a Petőfi által is lerajzolt és versben is megénekelt Csonkatoronyról szénvázlatot készített, miközben azon álmélkodott, hogy milyen hatalmas az égbolt az Alföldön, és milyen óriási lemenőben a vörös napkorong. A groteszk kisvárosi jeleneteket festő Incze Jánost is felkerestem Désen (itteni 1962-es fotóján épp ujjával mázolja a festéket a vászonra), akárcsak Vígh Istvánt Jászvásárhelyen (a fényképen 1969-es párizsi vernisszázsán várja a közönséget a galéria nyitott ajtajában cigarettázva). A kolozsvári Bánffy-palota mögötti sikátorban lakott és dolgozott Benczédi Sándor, az arasznyi terrakotta-karikatúrák ízes szavú és jó humorú agyagba-gyúrója (itt 1978-as tárlatán űldögélve figyeli a látogatók reagálásait). Amikor a patinás város fölé magasodó hegyoldalon becsöngettem a Szervátiusz szobrász-páros saját kezűleg épített műtermébe, Jenő bácsi épp ily szelíden mosolygott a szabadkozó váratlan vendégre, mondván: – Kerüljön csak beljebb, nekünk is kell időnként némi pihenés, kedves… – miközben Tibor magát nem zavartatva, védőszemüveggel tovább dolgozott – akárcsak Erdélyi Farkaslakán készült 1971-es szabadtéri felvételén, Tamási Áron kőből faragott síremléke tövében. Kusztos Endre 1978-ban Hármasközségben kucsmásan-sálasan-télikabátban rajzolja a csupasz fákat. Nagy Imre bácsi zsögödi házában csakúgy röpködtek a góbésan tréfás megjegyzések, nőcsábász hírét frissen festett menyecskéje öregbíti műtermi fotóján. (Már halálos beteg volt, amikor a Nemzeti Galéria múzeológusaként viszontláttam  a Budavári Palotában rendezett retrospektív tárlatán). Legszebb férfikorában elhunyt a remek illusztrátor Plugor Sándor, a pesti festővé vált Vilhelm Károllyal is egyidőben voltunk kolozsvári diákok, a barátság ma is tart és még hosszasan folytathatnám a felsorolást…