Nem véletelenül lett olyan népszerű az utóbbi évtizedek hazai és külföldi műkereskedelmében a biedermeier bútor – összes egyéb tartozékaival együtt –, hanem azért, mert sima vonalaival és „emberszabású” méreteivel akár a modern kislakásokba is beillik.
A legújabb tudományos kutatások már nem is kezelik úgy többé, mint a feltörekvő polgárság ízlésének kizárólagos termékét, hanem önálló és egyenrangú stílusirányzatnak tartják az empire franciásan császári pompahajszolása és a klasszicizmus túlzottan hűvös és historizáló antikvitás-idézése mellett. Sőt, manapság a művészettörténészek ennél is tovább mennek, és a korai „bíder” minden felületi ornamentikát elvető valamint az alapanyag szépségét – például a fa erezetét – szabadon érvényesítő törekvéseiben az 1900-as évek modernizmusának közvetlen előzményét látják. Itt azonban máris meg kell jegyeznünk, hogy Josef Hoffmann, Koloman Moser vagy Otto Wagner nem a szentimentális késői biedermeiert választotta példaképül, hanem annak geometrizáló korai periódusát.
Sehol máshol nem lehetett volna stílusosabban megrendezni A biedermeier – Az egyszerűség felfedezése elnevezésű reprezentatív nemzetközi tárlatot, mint éppen Bécsben, és annak is az Albertinájában. Az épület ugyanis az alapító örökösének – Károly főhercegnek – utasítására nyerte el mai arculatát, aki 1820-as beköltözése előtt megbízta Josef Danhausert a teljes belső modernizálással. Idén tavasszal pedig az egykori termek sorra vissszanyerik régi szépségüket – eredeti berendezéseikkel együtt – Klaus Albrecht Schröder intézményigazgató törekvései nyomán. A napóleoni háborúk lezárására összeűlt Bécsi Kongresszus után egész Európára kisugárzott ez az új stílus. Így aztán most a nyolcvan kölcsönző között koppenhágai, berlini, potsdami, weimari vagy müncheni és prágai múzeumok éppúgy előfordulnak mint a bécsi Hofmobiliendepot. A szálak az óceánon túlra is átnyúlnak, mivel a május 13-áig tartó kontinentális seregszemle 1810 és 1830 közötti két évtizedből való 450 műtárgyának összeállításában szoros tudományos együttműködés jött létre a Milwaukee Art Museum, a berlini Deutsches Historisches Museum, a párizsi Musée du Louvre, valamint a befogadó bécsi intézmény között, a biedermeier mint összeurópai és messzemenően korszerű fenomén kortársi interpretálására.
A mai látogató pedig csak ámul és bámul például az 1815–20 között Bécsben diófából esztergált „Stummer Diener” (néma szolga) állópolcának bauhausos szikársága előtt éppúgy, mint a bécsi porcelánmanufaktúra 1835-ös, egymástól teljesen különböző színű és praktikusan egymásba rakható kávéscsészéi láttán. De legalább ilyen divatos manapság az 1820-as osztrák kanapé, nyers juharfájához királykék tapétázásának kontrasztjával avagy a habos kőris bécsi írószekreter 1810-ből, fekete mahagóni szegéllyel és rézveretekkel. Nem kevésbé kívánatos mai szemmel nézve Lorenz Weininger ezüstműves hallatlanul elegáns és minden felületi díszítést nélkülöző vizeskancsója 1817-ből avagy idősb Stephan Mayerhofer ötvösmester kétágú réz gyertyatartójának símavonalúsága és még hosszasan folytathatnánk a felsorolást.