A nevekre nem lehet
panasz. És a képekre sem. A Szépművészeti Múzeum megrendezte az elmúlt
esztendők – sőt, az egész hazai látványmúzeum korszak – legkomolyabb
kiállítását. Egy közép-kelet-európai intézmény a jelenlegi kultúrhatalmi
csillagállás alatt ennél tovább nem nyújtózkodhat: a Szépművészeti leboltolt
egy rakás reneszánsz festményt, az olasz klasszika másodosztályából.

A másodosztály nem derogáló, az első vonal a Louvre, az
Uffizi, a Prado és társaik fő teremsora – a Szépművészeti saját kollekciójának
súlypontja a nagyon is tiszteletre méltó másodvonalba esik. Az olcsó kiállítás
(vagyis nem a pénzért megvett utazótárlatok) alapja pedig a saját gyűjteménnyel
gazdálkodó műtárgycsere: ki-ki olyat kap, amit adni tud. A Botticellitől
Tizianóig ebben az értelemben kihozta a maximumot a Szépművészetiből, a múzeum
saját csúcsműveihez hasonló remekműveket szerzett meg és jó pár tisztességes,
bár kisebb nevű töltelékművészt. Egyedül a Hermelines hölgy ragyogja túl a
mezőnyt, Leonardo egyik legérzékenyebb (ha nem a legérzékenyebb) női arcmása.
Ami ráadásul egy hajdani arisztokrata óriásgyűjtemény ma már egyedül maradt
turistacsalogatója egy félreeső középkori fegyvertárban. Krakkó csak úgy
mondott le kedvenc hermelines logójáról, hogy a nagypolitika, vagyis a
magyar-lengyel barátság felemlegetése megtámogatta az aranykeretes kikérőlapot.
(Ezt az adut többé már nem játszhatjuk ki! Míg nem válik az országból ilyen
vagy olyan középhatalom, soha senki nem keresi kegyeinket ilyen fajsúlyú
kölcsön-műalkotással.) A tárlat koncepciója amúgy nem különösebben bonyolult: a
15. és a 16. századi reneszánsz itáliai festészet. Az indulás kicsit döcögős,
Baldovinetti kis Jézusának pólyája egy homár farkára hasonlít, Botticelli
ifjúkori zsengéje – pláne ilyen állapotban – csak felvezetőnek jó, egy
kelengyeládára való vékonyka csatajelenettől pedig nem esünk hasra, még akkor
sem, ha Verrocchio mester mellett rajta sejtjük a fiatal Leonardo keze nyomát
is. Mindenhol decens quattrocento szárazság: precíz, kaparós rajz, vakolatízű
színek és őszinte vallásosság. Először Giovanni Bellini hatalmas Angyali
üdvözletével fordul meg körülöttünk a világ, a misztikus szélviharban
felkorbácsolt köntösök úgy lobognak, mintha a dühödt futuristák szerelembe estek
volna a ropogós német gótikával. Ráadásul a harsány színek ellenére az
ecsetkezelés olyan pamutszerűen puha, hogy látni véljük a lagúnák felett szálló
selymes tengeri párát. A soron következő portrészekció az anyag csúcsa: jön egy
apró Krisztus Raffaellótól, atletikus testtel és lágy toszkán dombokkal, majd
egy méretes Botticelli-tondo, az összes imádott részlettel, a gondosan
megrajzolt könnycsatornáktól az androgün arcú angyalokig. Pár elsőrangú
Leonardo másolat között felragyog a páncélüveg mögé zárt Hermelines hölgy, majd
következnek a Szépművészeti ide illő főművei, az Esterházy Madonna, Correggio
Szoptatós Máriája és az utolérhetetlen del Piombo-arcmás. (Itt érződik, hogy
mennyire egyben van a hazai és vendég mezőny.) Az érett velencei reneszánsz részleg
rárak egy lapáttal a quattrocento indításra. Tizianótól van elegáns úri fiú
kesztyűvel, már-már karikaturisztikusan graciőz királyportré és kormosan
expresszív, maszatolásba fúló idős kori vallásos kompozíció. A velencei triász
másik két sztárja, Tintoretto és Veronese kevésbé lenyűgöző – és hozzájuk
mérten túl kis léptékű – munkákkal szerepel, de a másodvonalbeli helyi festők
kvalitásos alkotásai így is tűzijátékká teszik a termeket. A Firenze-központú,
rajzos quattrocentóra itt a csattanós válasz: a festőiségben tobzódó
cinquecento Velence, a dúsgazdag, fejedelmi elegancia, a puha női combok és a
lázasan tekergő drapériák. Itt akár abba is lehetne hagyni, fent, a csúcson –
de a kurátorok még ráhúztak egy ráadást a manierizmusból. Fanyar, de logikus lezárása
a tökélyt hajszoló, patetikus, érett reneszánsznak, elnyújtott torz figurákkal,
bábuszerű porcelán testekkel és Arcimboldo 180 fokkal elforgatva is értelmes
festményével. Ha nincs lehetőségünk két havonta olasz múzeumokat nézegetni, ezt
az anyagot nem érdemes kihagyni!

Szépművészeti Múzeum

2009. október 28 – 2010. február 14.