Hideg szelek fújtak az 51. Velencei Művészeti Fesztivál nyitónapján, és még másnap sem enyhült a szokatlanul hűvös idő. A Canal Grande kőcsipkés palotáinak teraszán fel-feltűnnek a vörös pingvinek, amelyek hagyományosan illeszkednek a kétévente más-más alakzatot választó művészeti jelképek sorába. A Biennáléra igyekvő közönség a vaporettók nyüzsgésében már hangolódhat a művészeti befogadásra, mely idén nemcsak a pingvinek által, hanem egyébként is kissé hűvösre sikeredett.
Én ugyan nem értek egyet Sárközy Júliával (NSZ, 2005. jún. 14.), aki átvéve a fanyalgó olasz lapok tudósításait, majdhogynem bukásról ír – hallkan megjegyzem, nekem úgy tűnik, hogy a helyszín közelében sem járt a cikk szerzője – igenis néhány pavilon, néhány munka kifejezetten átütő erejű. Tény azonban, hogy a világtendencia érvényesül. Kissé kiégett a kortárs művészet (és művészettörténet). Ezen általánosításon túl a Biennáléra látogató figyelmébe ajánlom a Központi pavilonban látható Francis Bacon képeket, majd a díjnyertes francia pavilonban látható Anette Messager, vörös muszlinnal előidézett sejtelmes, lüktető, élő organizmust idéző munkáját, de elementáris hatású William Kentridge, 1955-ben Johannesburgban született művész „Day for Night and 7 fragments for Georges Méliés” 2003-ban készített filmtörténete, video-installációja és mindenek előtt a „Journey to the Moon” színtén 2003-as filmje. Ha eddig nem fedezték fel a művészt, akkor most jött el az Ő ideje. Fehér szalmakalapjában egyébként feltűnt maga Kentridge is a Museo Correr másik elementáris erejű kiállításán, amely a Biennálé sok kísérő kiállítása közül az egyik legnagyobb hatású: az Artportálon Najmányi László beszámolójából ismert: Lucian Freud 80 művét felvonultató tárlaton.
A magyar részvétel jól sikerült, Kicsiny Balázs: Navigációs kísérlete a hűvös szelek ellenére melegséget ültetett a szívekbe, hiszen reménykedhetünk, hogy valami kis csekély átütés csak-csak bekövetkezik egyszer az ilyen magas színvonalú magyar kiállítások nyomán. A katalógust, mely méreténél fogva könyv is lehetne, hamar elkapkodták és a plakátok is szépen fogytak. Egyébként Bozóki András miniszter találkozhatott olasz kollégájával, Rocco Buttiglionéval, aki fél órát is elidőzött a magyar pavilonban Kicsiny Balázs társaságában.
Érdemes figyelmet szentelni a fiatalok Arsenáléban, a használaton kívüli hajógyárban rendezett kiállítására, ahol kifejezetten jó műveket is láthatunk: Shahzia Sikander (1969) pakisztáni művésznő SpiNN című (2003) leheletfinom, tűnékeny installációját, Mona Hatoun (1952, Beirut) + and – elektromos hatások az agyban és a szem látóidegében témáját vizsgáló – hatalmas műanyag űrhajót idéző objektuma és Diango Hernández (1970, Cuba) Palabras / Words című, 2005-ös installációja, mely 6 m magas fa póznákból és 500 m hosszúságú elektromos vezetékből álló, szögesdrótot idéző installáció, melynek hátterében a rusztikus falfelületre az elmúlt 50 év miniszterelnökeinek nevét vetíti a művész, országonkénti bontásban. Az arrajáró magyar olvashatja Nagy Imre nevét is Todor Zsivkov, Stanko Todorov, Mikojan és Klement Gottvald társaságában. Az üzenet – bizonyos korosztály számára kódolt.