Hamis legendákat is eloszlat Feledy Balázs most megjelent monográfiája Rádóczy Gyarmathy Gáborról a Körmendi Galéria kiadásában, amelyet a hatvanas éveit taposó festő és grafikus május 18-áig tartó tárlatának vernisszázsán mutattak be Budapesten.
Például azt, hogy „az öreg fa árnyékából menekült” a poznani főiskolára, hiszen egy most előkerült korabeli dokumentum szerint épp édesapja – a rangos mester Gyarmathy Tihamér – fordult szemrehányó levélben 1964 nyarán a Művelődésügyi Minisztérium művészeti osztályához, amikor feltehetően az ő szuverén magatartása miatt utasították el immár harmadszorra fia felvételijét a hazai Iparművészeti Főiskolán. A negyedik év nyarán maga Aczél György engedélyezte, hogy saját költségén a poznani Iparművészeti Főiskolán tanulhasson tovább.
A „megbüntetem az apák vétkét fiaikban” bibliai elve így vált végül életre szólóan hasznára Rádóczy Gyarmathy Gábornak, mert a lengyel metropolis szabad szelleme jótékonyan hatott fantáziájának szárnyalására, és apjától örökölt rajzkészségének bravúros kibontakozására. Haza már kész fegyverzetben érkezett 1969-ben, és hamarosan integrálódott is a magyar grafika akkoriban Európa-szerte elismert, rendkívül erőteljes derékhadához. Korai rézkarcai még egy-egy fő motívumra épültek: a Copernicus és gondolatai egy felemelt mutatóújjú jobbkézre, a Pax Michelangelo sixtusi freskójának isteni teremtő gesztusára, és Picasso békegalambjára, a Diszkoszvetők pedig Myron ókori márványszobrára. Ez utóbb lapján azonban már megjelenik a motívumismétlés mozzanata, amely valóságos „sormintává” sokszoroz egy-egy mustrát, és markáns profiljának legfőbb ismérvévé válik mind a mai napig. Ezt fejlesztette aztán tovább a „horror vacui” jegyében a teljes képfelület barokkosan burjánzó megtöltésével, amelyet később azzal tetézett, hogy több különféle dúcot nyomott egymásra az összhatás fokozása végett. A relatíve puritán fekete-fehér rézkarcokat, vagy a monokróm koloritot így folytatja életművében szervesen a több színű nyomatok végtelen ciklusa.
Ahogyan az a retrospektív tárlaton is kiderül, a sokszorosított grafikai témák egyedi festészetében is életre keltek, természetesen a piktúra merőben más alapanyagbeli kívánalmai és technikai feltételei közepette. Az eklektikus ötletek halmozása a mai napig is együtt jár nála a többszöri rétegek felvitelével, amelyek a vásznon végül valóságos „domborművet” eredményeznek. Bár a keletkezési évszámok – sajnos – következetesen hiányoznak a művekről, ennek nyomán pedig a könyvből is, érdekes megfigyelni, hogy a stílusuk és patinájuk alapján feltehetőleg korai munkák (Függés I–II., Szorongások, Orchideáskert, Szerelmespár sátánnal) még foltszőnyegre emlékeztetnek a színmezők és minták tömkelege miatt, addig a későbbiek már vissza-visszatérnek a régebbi grafikák egy-egy kiemelten központi motivumára (Léda a hattyúval, Az első éjszaka joga, Életlovaglás). Sajátos eset a Táltos ló megjelenítése, amelyen az egyetlen hófehér paripa körül kapálózó paták tömkelegének vörös kavalkádja olyan, akárcsak egy ezerkarú Síva istennő szobra. Ilyen egyedülálló példány még a mostani kiállításon Bartók: Cantata profánájának ősz öregembere a már-már monokróm penészszürke környezetben, avagy az 1956 emlékére című kompozíció golyószaggatta testeinek zöld hullafoltos drámaisága A formai jegyeik alapján legújabbaknak tűnő képeken a főfigura szinte eltörpül, és a háttér szinte elvonttá válik körülötte, mint például a Jin és jang óramutatószerű, érzéki nőalakja az élére állított arany tallérok sorfalával…