2010. május 31-én, hétfőn, helyi idő szerint délután 5 órakor véget ért a
művészettörténet egyik leghosszabb performansza. 2010. március 14-étől,
retrospektív kiállításának megnyitója óta Marina Abramović minden héten
6 napon át, naponta 7 óra hosszat, összesen 700 órán keresztül ült egy
széken a New York-i Museum of Modern Art átriumában. Minden nap a múzeum
nyitása előtt ült le és a zárás után kelt fel a székről. A napi
performansz 7 órája alatt nem evett, nem ivott, nem beszélt – pedig
élvezetes beszélő és beszélgetőpartner, remek balkáni fekete humorral –
és nem látogatott a toalettre.
Uszályos estélyi ruhát viselt, amelynek színe naponta változott, az egyik nap vörös, a másikon kék, a harmadikon fehér. Középen elválasztott hajának fonatát bal válla fölött előre húzta. Korát – 2010. november 30-án lesz 64 éves – nem mutató simaságú bőre porcelánfehér volt. Kissé előre dőlt a széken, szótlanul, pislogás nélkül, feszülten figyelve nézett előre. Pozícióját ritkán változtatta. Néha lehajtotta a fejét, vagy az arcához emelte a kezét. A vele szemben felállított székre – a kezdetben előtte álló asztalt időközben eltávolították, hogy közvetlenebb legyen kapcsolata alkalmi partnereivel – bárki leülhetett és bármilyen hosszan farkasszemet nézhetett vele.
Közel 1400 ember – többségükben nők, a férfiak valószínűleg türelmetlenebbek, kevésbé kíváncsiak önmagukra – meg is tette. Volt, aki többször is. A legtöbben pár percig ültek a széken (20 perc volt az átlagidő), néhányan egész napon át. A kiállítás látogatói hosszú sorban állva várakoztak, hogy leülhessenek a székre és szembe nézhessenek a művésznővel. Soknak könny szökött a szemébe az élmény során. Meghatódottságról, megvilágosodásról, energiaáramlásról számoltak be. Volt, akinek úgy tűnt, mintha a művésznőből a Lourdes-i Szűzhöz hasonló, fehér fény sugárzott volna. Volt, aki tolószékben érkezett. Ilyenkor a múzeum munkatársai eltávolították az üres széket. A fogyatékosok közül páran állapotuk javulásáról számoltak be. Nyilvánvaló, hogy ennek a különleges művésznek (akár kortárs szentnek is nevezhetném) sikerült visszahoznia a mágiát a művészetbe.
Ismerősöket megpillantva Marina néha halványan elmosolyodott. Többször könnyezett. Először akkor, amikor a megnyitó napján régi partnere, Ulay (Uwe Laysiepen) leült vele szemben. 1981–87 között Nightsea Crossing (Átkelés az éjszakai tengeren – utalás Carl Jung pokolraszállás-metaforájára) címmel a világ 22 nagyvárosában rendeztek hasonló performansz-sorozatot. Akkor egy hosszú asztal két végén mozdulatlanul ülve néztek – alkalmanként 8 órán át – farkasszemet egymással. Magányos ülése többi napjain talán a fáradtságtól könnyezett néha Marina Abramović, talán attól, amit a vele szemben ülők szeméből kiolvasott, vagy attól, ami transz-állapotában lelkét megérintette. Egyik különleges adottsága, hogy belső parancsra transzba tud esni, ami segíti a legnagyobb fizikai megpróbáltatásokat jelentő performanszok végig vitelében.
Számos híresség – Björk, Marisa Tomei, Isabella Rossellini, Rufus Wainwright, Lou Reed és mások – ült le vele szemben a 700 óra során. Fiatal performansz művészek változatos akciókkal próbálták magukra vonni a figyelmet. Volt, aki Batman kosztümben érkezett. Volt, aki a performeréhez hasonló színű és szabású ruhába öltözött, és haját is hasonló stílusban viselte. Egyikük megkérte Marina kezét. Repetázók mini-celebekké váltak, bár a sorban állók időnként morogtak, ha valaki többször, vagy túl hosszú ideig ült a széken (l. Marshall McLuhan: A médium az üzenet – a közönség többsége számára nem a mozdulatlanul ülés hossza, hanem maga a székre ülés tűnt jelentéshordozónak). Az akciót közel 800 ezer ember tekintette meg az interneten. A leülők portréit közlő Flickr oldalnak csaknem 600 000 látogatója volt. A múzeum közleménye szerint Marina Abramović The Artist is Present (A művész jelen van) című életmű kiállításának, amelynek a performansz sorozat része volt, körülbelül félmillió fizető nézője volt.
Marina Abramović most véget ért retrospektív kiállításának és performansz sorozatának köszönhető, hogy a figyelem ismét az elmúlt évtizedekben sokszor halottnak vélt performansz művészet felé fordult. Újra bebizonyosodott, hogy a performansz működésének titka – ahogy az élő színházé is – a megkomponált személyiség fókuszált jelenléte. Archetípusát, lelkének nagyságát, erejét tekintve Marina Abramović királynő, a szellem, a valódi történet birodalmának királynője. Ritka jelenség az arctalanult, agyatlanított tömegek globális társadalmában, ahol emberek milliói osztoznak egyetlen beteg lélekfoszlányon.