Michael Dweck sikeres fotós, és nem érdemtelenül. Erőssége a test, főleg a szép női test megmutatása, a különleges helyszínek és körülmények megtalálása, illetve – reklámszakmabeli múltjának köszönhetően – saját művészi végtermékének menedzselése sem esik nehezére.
Az utóbbi nem bűn, de azért van úgy, hogy néha necces. Mint például a legutóbbi kiállítása és könyve esetében. Szerintem.
Amikor múlt év végén először olvastam Michael Dweck Kubában készült fotóiról, illetve az azonos témájú könyvéről (talán itt), bevallom, elöntött a sárga irigység. Hogy ez nekem nem jutott eszembe…!?
Elég jól ismerem a kubai valóságot, többször jártam ott, fényképezni is ott kezdtem el. Na persze Kuba, ez a félmúltba ragadt ország a spanyol-amerikai-angol-francia hatásokat mutató, lelassult életű városaival, a ma már málló, de egykor merészen modern épületeivel, és persze a sokféle hiány közepette is életvidámnak tűnő lakosaival hosszú ideje egyike a leghálásabb fotótémáknak. Nem véletlenül: anakronisztikus viszonyok, remek fények, egzotikus férfiak és nők – akik ráadásul kifejezetten szeretik, ha fotózzák őket –, mi kell még?
Tényleg, mi is kell?
Mondjuk némi ismeret arról, hogy valójában milyen is a társadalmi-politikai helyzet ezen a vizuálisan oly vonzó terepen. Hogy miért is fagyott bele ez a trópusi sziget a félmúltba, mi tartja benne több mint 50 éve, és miért is olyan reménytelen ott az élet akkor, ha az ember nem tartozik az elithez. A szocialistának nevezett – valójában kőkemény, rejtett kapitalizmust üzemeltető – rendszer elitjéhez.
Elit? Rejtett kapitalizmus? Benézett már valaha fotós kamerával a szocialista szlogeneket hirdető óriásplakátok mögé, oda, ahol a privilegizáltak villáit jól ápolt trópusi növények takarják el a kíváncsiskodók szeme elől? Megmutatta már valaki a kubai felső tízezer életét? A gazdagok és szépek zárt világát? Én személy szerint eddig nem találkoztam még ilyen fotósorozattal, Michael Dweck szöveggel kísért képei a sajtót megszórt előzetes információk alapján azonban pont ezt ígérték. Egy titkos világba való betekintést.
Megnéztem a fotográfus website-ját is , és ezzel a projekttel kapcsolatban találtam ott néhány kedvcsináló, ígéretes fotót: ápolt nők pezsgőspohárral a kézben, hanyag eleganciájú vendégek éjszakai bárpultok előtt, szerelmespár oldsmobilban, jól öltözött koncertközönség.
Hm, ha Dweck tényleg bejutott a kubai szocialista elit köreibe, és megörökítette a politikai-gazdasági krémhez tartozó privilegizált családok fiainak-lányainak aranyéletét, akkor ezek a fotók – amellett, hogy az elkészítésük komoly fegyvertény lehetett – előfordulhat, hogy nagyobb hatást fognak kiváltani, mint azok a társaik, amelyek a kubai szegénységről vagy kilátástalanságról adnak hírt, és amikkel már amúgyis Dunát lehet rekeszteni – gondoltam.
Néhány hete aztán úgy alakult, hogy Havannába utaztam, és egyik délután a város felújított és kicsinosított részén lévő nagy fotógaléria, a Fototeca épülete előtt mentem el. Felnéztem, és nem akartam hinni a szememnek. A homlokzaton óriási méretben Michael Dweck egyik képe, a plakát a fotós Habana Libre című, másnap nyíló kiállítását hirdette.
Bent, az emeleti kiállítótérben a galéria munkatársainak odaadó segítségével maga a szerző végezte az utolsó simításokat. Ez meg hogy lehet? Hogyhogy nem tiltották ki ezt az embert egy életre a szigetről?
Körülnéztem, és kezdtem megérteni, miért kerülhet itt sor másnap megnyitóra. A képeknek nem sok közük volt az előzetesen ígért leleplező anyaghoz. A nyersességet erősítő fekete-fehér változat helyett a falakon barnás-sárgás, retro-hangulatú papírra nyomott lepedők lógtak, amik túlnyomó többsége éjszakai parti-fotó volt, illetve különféle, neutrális terekben megfotózott csinos nőket ábrázolt. Igaz, az egyik képen Che Guevara fiát, illetve egy másikon az egyik ifjabb Castrót lehetett látni, de gyakorlatilag mindketten valamilyen beazonosíthatatlan térben, hétköznapi szituációban lettek megörökítve.
Dweck a kezembe nyomta a kiállításhoz kapcsolódó Habana Libre című nagyméretű könyvét, ami a fotók mellett interjúkat is tartalmaz. A képeken vonzó fiatal emberek láthatók kihívó pózokban, beállított vagy annak tűnő helyzetekben, és néhány (talán) elkapott pillanat – csupa fekete-fehér, többnyire jó minőségű kép. Csak az nem világos, miért is készültek el, és hol van rajtuk az a titkos világ, amit megmutatnak. A válaszok megtalálásában a könyv kísérőszövegeinek elolvasása sem segített sokat.
Az előszó szerint a kubai művészvilág egy szelete kerül itt bemutatásra – filmesek, képzőművészek, modellek, fotósok portréi –, akik kreativitásuk és tehetségük okán mintegy külön osztályt képeznek azon a társadalmon belül, ahol – a képek tanúsága szerint – művésznek lenni szexi, korlátok nélküli és felszabadult dolog; pezsgőzéssel, klassz ruhákkal, hajat lobogtató kocsikázással, bulikkal és remek csajokkal jár. Utazási korlátozásokról, a vélemény-nyilvánítás és a művészi önkifejezés korlátairól, ideológiai határokról a szövegben sem nagyon esik szó. A képeket kísérő interjúk sehol sem lépnek át egy bizonyos határt; direkt politikai kritikát egyik alany sem fogalmaz meg, akár a helyi viszonyokat jól ismerő külföldi vállalkozó, akár egy egyetemet nemrég befejezett diák, akár egy keresett modell beszél.
A kiállítás képein szó sincs a politikai hatalom birtokában nagytőkésekké vált elit életformájáról, a hatalmon lévők családi és baráti holdudvarába tartozók kiváltságos életformájáról, a rejtett privát vagyonok birtokosainak hétköznapjairól.
„Nézd, engem mint fotóst nem érdekel a politika, nem vagyok dokumentarista. Ami itt látható, az az én ideális képem Kubáról. Világos? Ez nem jelenti azt, hogy itt mindenki így él, mint amit a fotókon látni, nem, ez az én idealizált vízióm.”- mondta Dweck. A kérdésre pedig, hogy hogyan találta meg az idealizálásra alkalmas szeletet Kubában, elmondta, hogy a hivatalos utat betartva, a kubai Kulturális Minisztérium tudtával és engedélyével jött a szigetre, bár akkor még nem döntötte el, hogy az engedély birtokában milyen anyagot fog készíteni. „A szociális problémák nem izgattak, régi épületeket sem akartam fotózni, kerestem a témámat. Egy este aztán elvitt valaki egy éjszakai klubba, ahol találkoztam egy művészekből álló baráti társasággal, közülük kerültek ki az alanyaim, illetve azok közül, akiket rajtuk keresztül ismertem meg. A két „történelmi család”sarja is így kerül az anyagba, ugyanis Alex Castro illetve Camilo Guevara is fotós. És hogy miért választottam a fekete-fehér megjelenés helyett ezt a retró-hangulatú színvilágot a képek havannai bemutatójához, amikor máshol meg fekete-fehérben állítom ki őket? Mert szerintem ide ez illik jobban.”
Ez utóbbit ezek után meg tudtam érteni: ha a maradék élét is el akarta venni a fotók kritikai hatásának, azt ezzel tökéletesen sikerült elérnie. Ami maradt: hibátlan testű kubai modellek, vonzó egzotikus arcok, félhomályos környezetben megcsillanó selymek és mosolyok.
Dweck célja a Habana Libre című anyaggal láthatóan nem a konfrontáció volt, sőt. Amit létrehozott, a projekt kétségtelenül ügyes munka. Nem ismert világba való betekintést ígér az egyik oldalnak, ugyanakkor simulékony és együttműködő a másikkal. Elérte, hogy a világ nagy sajtótermékei mind hírt adjanak róla (ott jártamkor épp a CBS stábja szerelt), ugyanakkor a kubai establishment is szerette: megnyitója igazi fényes esemény volt, mindenki ott volt, aki valakinek számít a kubai hivatalos kulturális életben, vagy számítani szeretne. A világsajtó pedig bekapta a horgot, tessék csak beütni a Google-ba a kiállítás címét és a fotós nevét.
Ja, hogy az ígért nagy leleplezés nem történt meg? Legalább szabad a pálya, tessék, aki akarja, megpróbálhatja. De ha egy ilyen anyag valaha is elkészül, kétlem, hogy a havannai Fototeca-ban be fogják mutatni.