A hazai kísérleti
filmezés bölcsője, a Balázs Béla Stúdió beköltözött a Műcsarnokba. Emberpróbáló
feladat a fél évszázad alatt keletkezett, több száz tételes, különböző műfajú
mozgófilm-halmot bemutatni egy kiállítótérben. De a Műcsarnoknak sikerült.

A kurátorok minden eszközt bevetettek: van projektor,
moziterem, tévéfal, számítógépes monitor, többszöri belépést lehetővé tevő
karszalag, süppedős kanapé és fülhallgató (csak a popcorn hiányzik), körítve
korabeli újságlapokkal, fotódokumentációval és egy-két kósza kortárs
projekttel. A BBS ötven évvel ezelőtt született a fiatal rendezők
kísérletezését lehetővé tevő stúdióként. Azóta több száz film készült a
műhelyben, vagyis az anyag gigantikus. A hatvanas évektől a rendszerváltásig a
szakma legjava fordult meg itt, Szabó Istvántól Bódy Gáborig, az underground
minden rendű és rangú figurájával karöltve. A Kádár-rendszer
kultúrpolitikájának felülvizsgálatára a Ludwigban futó Amerigo Tot-kiállítás is
tett már egy próbát, de a BBS sokkal jobb nyersanyag erre! A végtelen
mennyiségű filmet (és a hozzájuk kapcsolódó leírásokat) böngészve egyértelművé
válik: a három T sematizáló, a lényeget elfedő, jótékony mítosz. Legalább egy
Foucault kéne ahhoz, hogy leírja azt az összetett hatalmi viszonyt, ami a
Kádár-rendszer ellenkultúráját mozgásban tartotta. Azt a bonyolult szövedéket,
amiben a zabolátlan lázadók, az underground jampecek és az elkötelezett
avantgardisták mellett legalább olyan fontos szerepet kaptak a maoista
értelmiségiek, a szabados kádergyerekek, a művelt tanácselnökök, a sznob
kultúrpolitikusok, a tehetséges karrierbesúgók és a rajongó bölcsészlányok. A
BBS a tökéletes példa a bonyolult hatalmi erőstruktúrára, hiszen eleve a
népművelési minisztérium támogatásával jött létre (1958-ban), névadója pedig a
moszkovita filmesztéta, Balázs Béla. A filmművészet – Lenin nyomán – a szovjet
típusú kultúrpolitikában mindig kulcsfontosságú szerepet játszott; a
vasfüggönytől keletre gondosan nevelték a hozzáértő szakembereket. A kísérletezést
lehetővé tevő stúdió alapjában véve a későbbi nagy rendezők pályakezdő
játszótereként üzemelt, ahol a legavantgárdabb darabokat is le lehetett
forgatni állami pénzből – gondosan elzárva természetesen a széles közönség
elől. A BBS visszaélt a szabadsággal, folyamatosan feszegette a határokat,
kényes társadalmi kérdések soráról generált értelmiségi párbeszédet, a
cigányság nyomorától kezdve, a bős-nagymarosi vízlépcsőn keresztül, a
tiszaeszlári vérvádig. Ráadásul olyan experimentális művek is készültek a
stúdióban, mint Hajas Tibor járókelőket megállító „ön-divatbemutatója”, Mauer
Dóra szocreál focieposzból mixelt formatanulmánya vagy az Erdély Miklóssal
közösen készített kreativitási gyakorlatok. A kiállítás egyik legpikánsabb
újdonsága az a filmtekercs, amit Dobai Péter forgatott Halász Péter avantgárd
lakásszínházáról. Az eddig többé-kevésbé lappangó felvétel underground
dokumentumfilmnek tűnik, pedig valójában – ha hinni lehet a zavaros kísérő
szövegnek – a titkosrendőrségnek készített ügynöki jelentés, ami nem véletlen
pásztázza hosszasan a szobában összegyűlt alkalmi nézőket. Állítólag a
megszólaltatott főszereplőket a képsorok alapján tartóztatta le a rendőrség.
Sőt, a BBS egy másik legendás rendezője, Bódy is a filmből merített infókat
saját besúgói jelentéséhez! (Ismét tegyük hozzá: már ha igaz!) De ez csak az
aczéli kultúrpolitika egyik arca. Ott van még a Leleplezés című opusz, ami egy
munkásszobor hetvenes évekbeli kálváriáját követi végig. A történet bizarr:
lelkes dombóvári munkások társadalmi munkában kicsinosítják a Láng Gépgyár
körzetét, majd szobrot rendelnek egy népi fafaragótól. A saját pénzen
felállított, hajlott hátú, mesebeli kovácsmester szúrni kezdi a kultúrpolitika
szemét. Hivatalos papír hiányában elszállíttatják, majd a Képzőművészeti
Lektorátus hegesztetett a helyére egy olyan munkásszobrot, ami megfelelt a
népköztársaság hivatalos esztétikai eszménynek. A történet a marxizmus
paródiája, hiszen az alulról jövő kultúrigényt elfojtja a bürokratikus
államhatalom. A Lektorátus zsűritagjai feszengve meditálnak a
művelődéspolitikában betöltött sajátos szerepükön, a gépgyári munkás viszont
pontosan fogalmaz: „Felülről kaptuk. Meg fogjuk szokni.” Ez az Aczél-kor:
értelmiségi álarc mögül lassan adagolt méreg, hivatalnokszellem, ami végül mindig
elfojtotta a kívülről–belülről jövő modernizmus-vágyat. De a kiállítás persze
nemcsak erről szól, hanem az egész korszakról, a neonfeliratos bisztrókról, az
első szépségkirálynőről, a zónapörköltről, a töfögő Trabantokról és a csinos
szőke nőkről. Dolce vita és értelmiségi szorongás a legvidámabb barakkban.

Műcsarnok
2009. december 16.–2010. február 21.