Nem a hi-tech városi szövetre kell gondolni, az információs térbe öltött szociális hálóra, ami örökké pulzál, és fellelkesíti az urbánus környezetben virágzó kortárs művészetet. A három szobányi kiállítás a mesterséges környezetben továbbélő természettel foglalkozik, nem is metszően trendi, inkább fátyolos és melankolikus.
Mintha egy esős nap, szürkületkor autóznánk keresztül a fővároson: a szélvédőn végigcsorognak az vízcseppek, kívül kellemetlen hideg, bekötőutak, rakpart és lakótelep, de a kocsikárpitok még őrizik a fásult meleg és a jókedv lenyomatát. A galéria új tematikus tárlata fiatal és teljesen pályakezdő művészek városi tájakat bemutató munkáiból válogat. A nyolc festő és két szobrász többsége nem ismeretlen a galériajárók előtt. A tárlat alaphangulatát Nagy Gabriella majdnem fotórealista tájképei adják meg: széles horizont, a valószerűtlenül lilás égbolton éles cikkcakkot rajzoló villám, hatalmas ipari tartály és a messzeségben világító lámpák. Kondor Attila bensőségesebb pillanatokat ragad meg a Duna parton, széles, vékony vásznain a lemenő nap meleg, meditatív sugaraiban úszik a rakpart és víztükrön ringatózó alkalmi stégek. Nemere Réka még puhábban forgatja az ecsetjét, körülmotozza a témát, az autószélvédőn át láttatott felüljárót, vagy a fenyőfa mellé épített panelházat. Németh Marcell terrakotta lapok lapos reliefjén mintáz meg üres metrókocsikat és kihalt aluljárókat, a legtöbb képpel szereplő Bács Emese pedig színes, expresszív módon, szűk képkivágásokban ábrázolja a nagyvárosok világát, applikált tárgyakkal (például fonalakkal vagy Bukta Imrét idéző gyufaszálakkal) megbolondítva. A vékony lábakon álló bronz terepasztalokat készítő Zsemlye Ildikó korát tekintve már az idősebb kiállítók közé tartozik, de a valódi vizes medencékkel és zöldellő mohapárnákkal ellátott kis makettjei jól illeszkednek a két dimenziós városi tájakhoz.
Molnár Ani Galéria
2009. február 20.–2009. április 15.