A történet két éve kezdődött és a nyilvánosság tavaly szerezhetett róla tudomást: egy müncheni lakásból, majd egy salzburgi házból összesen 1.300 festmény került elő, melyeket a náci-korszak ismert műkereskedőjének, Hildebrand Gurlittnak a fia őrzött, gondosan titkolva a nyilvánosság elől.
A művek egy részét a nácik vélhetően egykori zsidó tulajdonosaiktól kobozták el, míg más munkákat ugyanők múzeumok falairól parancsoltak le, „elfajzott” művekké nyilvánítva azokat. Az összegszerűen alig kifejezhető értékű, a klasszikus modern festészet számos kiemelkedő alakjának műveit tartalmazó és a német hatóságok által átmenetileg lefoglalt kollekció sorsáról azonnal heves vita alakult ki; egyetértés csak abban volt, hogy a jogellenesen elkobzott művek eredeti tulajdonosait illetve örököseiket fel kell kutatni és az ő képeiket vissza kell szolgáltatni.
Gurlitt időközben elhunyt, de végrendeletével sikerült még egy váratlan csavart vinnie az ügybe; a restitúcióban nem érintett műveit a berni Kunstmuseumra hagyta, mellyel korábban semmilyen kapcsolata nem volt. A múzeum kihasználta a törvény adta időt és fél éven keresztül töprengett azon, milyen döntést hozzon, közben jogászok egész sorával és a német kormánnyal is konzultált. Ahogy közeledett a végső határidő, úgy nőtt a múzeumra gyakorolt nyomás is. Ronald Lauder, a Zsidó Világkongresszus elnöke óva intette a svájci múzeumot a hagyaték elfogadásától; Alfred Weidinger, a bécsi Belvedere igazgatóhelyettese viszont úgy nyilatkozott, hogy a hagyatékot el kell fogadni, de a jogos restitúciós igények kielégítése után fennmaradó részét el kell árverezni a holokauszt áldozatait segítő zsidó intézmények javára. Közben Gurlitt egyik unokatestvére a müncheni bíróságon megtámadta a végrendeletet, mondván, hogy annak készítésekor Gurlitt már nem teljesen volt szellemi képességei birtokában. Ha keresetének helyt adnak, ismét új helyzet alakulhat ki.
Christoph Schäublin, a berni Kunstmuseum alapítványi tanácsának elnöke, Monika Grütters német kulturális államminiszter és Winfried Bausback bajor igazságügy-miniszter a Gurlitt-kollekció sorsát rögzítő megállapodással. Fotó: Sean Gallup/Getty Images
A Kunstmuseum végül november 24-én a gyűjtemény elfogadása mellett döntött, de ezzel párhuzamosan megállapodást írt alá a német kormány kulturális államminiszterével és a bajor igazságügy-miniszterrel, ami kifejezi a felek közös felelősségét és szándékát a gyűjtemény sorsának megnyugtató rendezésére. Eszerint az a 4-500 mű, ami az eddigi vizsgálatok szerint restitúciós igények tárgya lehet, Németországban marad és az illetékes szervek mindent megtesznek eredeti tulajdonosaik felkutatására. A Kunstmuseum vállalta, hogy saját részleget is létrehoz a hozzá befutó kérdések kezelésére, továbbá kiemelt prioritással foglalkozik a németországi múzeumok olyan művek kölcsönzésére vonatkozó kéréseivel, melyek valaha az ő tulajdonukban voltak.
A svájci múzeum a hagyatékkal – még akkor is, ha abból több száz mű visszakerül eredeti tulajdonosaik örököseihez – páratlan műtárgy-együttessel gyarapodik. Jogászai nyilván alaposan körüljárták a kérdést, így döntésük jogi értelemben aligha támadható és a „körkörös védekezést” szolgálja a német állammal aláírt megállapodás is. Az ügy erkölcsi vonatkozásai azonban minden bizonnyal még hosszú és szenvedélyes viták tárgyát fogják képezni.