Június 3-án nyílt meg, és július végéig tart az 5. Kortárs Művészeti Biennálé Enghien-les Bains-ben. A tíz évvel ezelőtt, magánkezdeményezésre született rendezvényhez szívesen csatlakozott a város vezetősége is, mert szeretnék, ha a Párizstól alig húsz kilométerre fekvő Enghien nevéről nemcsak a kaszinó jutna az emberek eszébe. Mivel a Biennálé elsőrendű célja, hogy olyanoknak is alkalmat adjon a képzőművészettel történő találkozásra, akik nem járnak múzeumokba, kiállításokra, az alkotások mindig köztereken, ezúttal üzletek kirakatában, utcán, nyilvános parkban, a tavon és az azt körülvevő sétányon láthatók. Az alkalmanként hét-nyolc meghívott művésznek mindig az adott helyhez igazodó, speciálisan a Biennáléra készített munkát kell bemutatnia. Ezek közt vannak olyanok, amelyek csak ideiglenesen kerülnek kiállításra, míg mások végleg a helyszínen maradnak, és beépülnek a városképbe. Bár az érdeklődés érezhető módon növekszik, a város lakói még mindig megosztott lelkesedéssel fogadják a kétévenként sorrakerülő eseményt. 2000-ben Boris Achour okozott bonyodalmakat performanszával, aki két hónapon keresztül álarcban sétált a városban, vagy üldögélt a kávéházakban. A tájékozatlan, megrémült járókelők feljelentése alapján gyakran került be a helyi rendőrörsre, ahonnan a rendezőknek csak hosszabb-rövidebb otttartózkodás után sikerült kiszabadítaniuk. Az idei Biennálén, amelynek rendezése, akárcsak a korábbi években, Catherine Grout nevéhez fűződik, Daniel Buren váltott ki kisebb botrányokat. A kaszinóra utaló «Faites vos jeux: Tapis verts» címmel jelzett alkotásainak, a város különböző pontjain található gyalogátkelőhelyek meghosszabbításaként, járdára festett, fehér csíkokkal határolt zöld felületeknek a kivitelezése zavarta a gyalogosforgalmat, és emiatt számos panaszos telefon érkezett a városházára. A francia Jean-Luc Moulène (1955) színes és fekete-fehér fotói a máskor reklámplakátok elhelyezésére szolgáló hirdetőtáblákat foglalták el, míg az osztrák Franz West (1947) és Heimo Zobering (1958) egy feketére festett aluminiumlapból és rajta álló székekből összeállított installációja, a «Le Bateau imaginaire» a tavon lebeg. A koreai Shin Myeong-eun (1965) színes műanyagból öntött pudlikutyáinak nagy méretű példányai egy parkban, míg a kisebbek egy üzlet kirakatában kaptak helyet. A rózsakert bejáratánál, a fiatal angol építészekből és képzőművészekből álló Muf-csoport nyíló rózsát imitáló házikója, a «Bivouac en rose» az információs pavilonnak ad helyet, a japán Tadashi Kawamata (1953) kilenc, a város más-más pontján elhelyezett fedél nélküli, zárt ajtóval rendelkező körbekerített kis területe, a «Construction fence» pedig meditációra invitálja a közönséget. Aki igénybe kívánja venni, az az információnál átvehető kulccsal juthat be a tó felöli oldalán nyitott térségbe, és egy széken ülve szemlélheti a vizet, hallgathatja a beszüremlő zajokat. A tartózkodási idő maximum két óra, azért, hogy minél többen igénybe vehessék a köztéren kialakított «magány szigetét». Az idei performanszok egyike két svájci művész, Joël Frattini és Lukas Beyeler nevéhez fűződik: valódi, ehető kolbászokra a közönség által kért motívumokat tetoválnak. Az eseményhez kapcsolódó videofesztiválon többek között Andrea Fraser, Peggy Pocheux, Peter Fischli & David Weiss alkotásait, továbbá a kiállított művekről készült dokulmentumfilmeket vetítik.