Dániel András a kilencvenes évek végén fellépő, fiatal fotórealista festőgeneráció egyik meghatározó képviselője. Akikre a kritikusok, a fotografikus naturalizmus kimért precizitása és az ezredfordulós tematika miatt a fémesen csengő technorealizmus kifejezést is ráaggatták.Dániel képi univerzuma pontosan meg is felelt a „technó” előtagban benne rejlő posztindusztriális, elektronikus készülékekkel és médiával telezsúfolt világnak. Újabb munkái letisztultabbak, összefogottabb és szűkszavúbb jeleneteket ábrázolnak. Zárt enteriőrökben, közeli képkivágásban rendszerint egy elmélázó figurát látunk, összekapcsolva a jóval kisebb, aktívan tevékenykedő alakok kicsiny jelenetével. Különös liliputi világ: az „óriás” maga elé bámul, miközben a „törpék” szorgosan dolgoznak, észre sem véve az „emberhegyet”. A bőrkanapén elfekvő, félmeztelenül merengő fiatal fiú nadrágjánál kis kosztümös asszony lendíti a magasba baseball-ütőjét: a „megérdemelt pihenőre” ádáz veszély leselkedik. A „Mosolyszünet” öltönyös, távolba néző férfialakjának a kezén a kis figurák komoly verekedésbe keveredtek, a „Párbaj” c. vásznon pedig egy fekete nő fehér pulóverén hógolyóznak az apró alakok. A kicsiny jelentek és a világos ellentétek jelképszerűvé változtatják a különböző méretű szereplők viszonyát. Nem szürrealizmus ez, hanem allegorikus beszéd. Bár nem olyan töredékes az elbeszélésmód, mint Dániel korábbi, több képből összeállított kompozícióiban, a szimbolika sok rejtélyt fed. A lélek síkján folyik a harc, de nem csak kis démonok és angyalok küzdenek a főhősért, mint a Tom és Jerryben. A harc kimenetele kérdésesebb: mélyek a sebek és a frusztrációk. Igaz, Dániel András váltig állítja: semmi baj!
Godot Galéria
2006. január 11.–január 28.