Az Ernst Múzeumban bemutatkozik a fiatal japán kortárs művészet. Mikropop képzeletvilág és Télikert.
Aki nagy szemű, miniszoknyás diáklányokat és kövérkés meseszörnyeket vár anime- és mangastílusban, az csalódni fog. Akad ugyan egy-két festő, aki nagyfejű kisiskolásokkal és képregényszerű Lolitákkal jelentkezett, de ez a kiállítás másról szól. Nem is a japán kortárs művészet szupersztárjáról, Takasi Murakamiról, aki lenyűgöző energiákkal gyúrta össze egy szuperlapos (Superflat) posztmodern egyvelegbe a mangastílust és a magasművészetet, erőszakosan nyomva le mindenki torkán a japán popkultúrát. A fiatalabb generációkat már más kérdések birizgálják. Nem a dicsőséges gazdasági felemelkedés idején kezdtek el dolgozni, hanem az 1991-es pénzügyi válság után. Kispályán fociznak, kevés reménnyel. Be is zárkóztak a saját egyszemélyes miniuniverzumukba. Innen a generációs kiállításhoz kitalált, a japán kurátor által adott fogalmi mankó: mikropop.
Letagadni nem lehet, a japánok élnek halnak a nagyon sajátos, mégis nagyon globalizált fogyasztói kultúrájuk kellékeihez. Az Artportálon már meginterjúvolt fiatal dizájner, Lyota Yagi például egy raktárból túrta elő a régi bakeliteket. Szerzett hozzájuk egy nyolcvanas évekből való hordozható lemezjátszót, amin meg tudja szólaltatni jégből kiöntött hanglemezeit. Egy másik fiatal művész egyszerű fürdőszoba-csempékre fest, egy harmadikat a retró sci-fik ihlették meg. Innen tehát a mikropop név második fele; de azt azért jegyezzük meg, hogy a fő hangsúly a mikro- előtagon van.
Mikroszkopikus világok. Nem él a vágy, hogy totális lencsével fogják át az univerzumot, nem törnek általános igazságokra és örök alaptételekre. A mikropop nemzedéke megelégszik az őt körbevevő hétköznapi valóság apró-cseprő részletrealizmusával. Koki Tanaka például egy-két másodperces snittek füzérén örökítette meg a lámpagyújtás aktusát. Hasas asztali lámpa, olcsó csillár, régi olvasólámpa, autó fényszóró, gyertyaszál – mindet csak egy pillanatig látjuk, amíg fénnyel árasztják el a környezetüket. Keresetlenül egyszerű, szép metafora, tele a közelmúlt tárgykultúrájának ilyen-olyan lenyomataival.
De ezzel még csak a tárlat felénél tartunk. A mikro-világ valódi értelmezése az egyes szám első személybe burkolózó magánvalóság. Nincs itt, kérem szépen, semmiféle társadalmi mondanivaló vagy kritikai szellem, csak az Én rózsaszín mesevilága. Álomszerű sfumatóban elmosódva a vásznakon, filigrán ákombákomok közé menekülve, egy költői patchwork-darabkái mögé rejtve. Feminin, talányos és szégyenlős festménykék, bekeretezett rajzocskák mindenhol. Itt egy Van Gogh-osan tekeredő, filctollal rajzolt falomb, ott egy domboldalon lebukfencező fekete macska sziluettje, egy könnyed kézzel zöldre mázolt apró vászon (címe: Egy úriember az erdőben) és pasztellszínekkel festett mesebeli házacskák.
A mi kis kelet-európai szögletünkből bajosan lehetne megítélni, hogy mennyire reprezentatív látlelet ez a felkelő nap országának művésztársadalmáról. Valószínűleg inkább van szó egy erős kurátori trendformálásról, mint a nagyátlag seregszemléjéről. De számunkra nem is ez a fontos, hanem hogy ez a bánatos, akvarellszínű, tedd ide–tedd oda stílusszellem nagyon is párhuzamba állítható a válság utáni fiatal magyar színtér egyik markáns vonulatával. A mikropop itthon is virul.
Ernst Múzeum
2011. 6. 10. – 2011. 8. 28.