Lehangoló, színvonaltalan, moderátort nélkülöző, erőtlen – ezeket a jelzőket aggathatjuk a ma este a Műcsarnokban lezajlott sajtótájékoztatóra, melynek keretében Petrányi Zsolt nemzeti biztos, a Műcsarnok főigazgatója szerette volna tisztára mosni a szennyest. Kérdés, hogy volt-e szennyes, vagy eleve minden piszkosan indult. Évekkel ezelőtt szó sem volt pályáztatásról. Eleve a Műcsarnok főigazgatója volt a nemzeti biztos és ő határozott, hogy ki, melyik művész képviselje hazánkat a Velencei Biennálén. Létezett egy koncepció, melyet a művész megvalósított jól, vagy rosszul – ízlés dolga. Négy-öt éve pályázat keretében választják ki a Biennálé magyar résztvevőjét. A nemzeti biztos összehív egy szakmai zsűrít, kiírja a pályázatot (jó esetben vezérmotívummal, koncepcióval), majd a beérkező pályaműveket a zsűri elbírálja, majd a nemzeti biztos egyeztetve a pénzosztóval, jelen esetben a Minisztériummal, dönt. Idén is hasonlót szerettek volna megvalósítani, de nemigen sikerült. Úgy látszik a magyar részvétel soha sem kerülheti el a botrányokat. Petrányi Zsolt nem adott vezérfonalat, igaz az idei Velencei Biennálé sem ad, de ez nem indokolja, hogy a magyar nemzeti biztosnak sem kell orientálnia. Petrányi Zsolt 2006. október 25-én közzétette: A „központi” címet Robert Storr főkurátor még nem tette közzé, de a mellékelt sajtószöveg nyilvánvalóvá teszi, hogy bármilyen irányban tervezhetnek a különböző pavilonok kurátorai.
A nagy művészi szabadság ebben az esetben parttalansághoz, bizonytalansághoz vezetett, ahogy András Edit művészettörténész, az egyik zsüror fogalmazott – egymással nem összevethető pályaművek születtek. Ez jelentősen megnehezítette a zsűri dolgát, valamint a 12 pályázat közül négy formai hibásnak bizonyult. A döntéshozók nem hozták nyilvánosságra, hogy melyik pályázat és miért volt formai hibás. Ezt hiányolták leginkább az est résztvevői, valamint a tisztázatlan kommunikációt, mely a döntést követte. Petrányi Zsolt, aki kinevezésekor a kommunikációt tűzte zászlajára – rosszul kommunikál. Képtelen volt az estét mederben tartani, elszabadultak az indulatok, a személyeskedésig és sértésekig fokozódott a hangnem. Eleve az elgondolás, hogy a kizsűrizett kurátorok és művészek utólag prezentálják elképzeléseiket – sokakra nézve megalázó és elfogadhatatlan. Egyetlen célt szolgálhat, egy rosszul kommunikált projekt tisztára mosását. Némi önkritikával a Műcsarnok igazgatója ezt elismerte, mondván szerencsésebb lett volna mindezt a döntés előtt lejátszani. Az idő rövidsége hajszolta bele a döntéshozókat a felemás helyzetbe és a felemás döntésbe. Elhangzott két petíció – prezentáció helyett: Hegyi Dóra és Zólyom Franciska a fenti módszereket kritizálta, Körösényi Tamás szobrászművész és Kéri Imre grafikus igencsak halványan vázolt valamit az elképzeléseiből, Nemes Csaba helyett a két külföldi kurátor: Maja és Reuben Fowkes angolul vázolta Nemes Csaba ’56-ra és a 2006-os októberi zavargásokra komponált grafikáit és a tervezett videoinstallációt. Izinger Katalin művészettörténész Baksa Soós János: A Lét-határtalanság című tervét ismertette, Somogyi Zsófia kurátor Oravecz Tímea Anita: Facing/Szemben/Fronte c. elképzelését mutatta be, végül Timár Katalin a győztes projektet 4 db kép kivetítésével ábrázolta. A nyertes, Andreas Fogarasi: Kultur und Freizeit c. videoinstalláció hatalmas, üres fekete dobozokat állít egymással szembe úgy, hogy a néző a dobozok között kénytelen legyen áthaladni és benézni a belsejükbe, ahol bizony videót lát majd. A „Kultur und Freizeit” sorozat budapesti művelődési házakról szól. Ezek az ötvenes évektől kezdődően épültek fel városszerte a tizenkilencedik századi munkásklubok hagyományának folytatóiként, és céljuk a munkás-tömegek oktatása, felvilágosítása és szórakoztatása volt. Mindezek mellett kereteik között zajlott és fejlődött bizonyos mértékig a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek nemhivatalos kulturális életének jelentős része is. 1989 óta sok közülük bezárt, mások tovább harcolnak a közösség támogatásáért és fizető látogatókért. A művelődési házak építészeti sajátosságai programokról, építőik és használóik esztétikai és strukturális elképzeléseiről árulkodnak.
– Hogy ez a gondolat most a legaktuálisabb, a magyar művészetet leginkább reprezentáló, a magyar képzőművészeti párbeszédet leginkább izgató gondolat – döntse el ki-ki maga. Nekem, személy szerint Ősz Gábor terve lett volna érdekes, melyet a nemzeti biztos ismertetett nagy vonalakban: Ősz Gábor egy tipikus magyar, falusi házat kiválasztva, annak falaira vetített volna a camera obscura, vagyis a lyukkamera felhasználásával. A lyukkamera a legegyszerűbb leképező rendszer, mert mindössze egy dobozból áll, amelynek az egyik oldalán egy picike lyuk van. Ennyi is elég, hogy egy tárgyról képet hozzunk létre, ugyanis a lyuk bármely kicsi, a fény áthaladáskor a tárgy minden egyes pontjáról a doboz szemközti falán egyetlen pontba érkezik, vagyis éppen egyértelmű leképezés történik a tárgy és a képpontok között.
Ősz Gábor a falusi házban készített felvételeket a magyar pavilonban felépített házban megismételte volna. Ez a gondolat érdekes vezérmotívumra épül. Tudnillik több festőről is beigazolódott, hogy szinte tökéletesen élethű tájképük úgy készült, hogy segítségül camera obscurát használtak. Szívesen alkalmazta például Canaletto (1632–75) velencei festő is, akinek vázlatait ma is őrzik a velencei Accadémián. Ezek olyan kisebb darabokból állnak, amelyeket egyenként egy lyukkamera segítségével rajzolt meg a festő, majd összeillesztve a darabokat, tökéletes perspektivikus képeket kapott. Végre egy gondolat, egy átgondolt terv, némiképp olyan ívvel (bár szerényebb eszközökkel) mint Kicsiny Balázs 2005. évi Navigációs kísérlete.
Ősz Gábor honlapja: http://www.gaborosz.com/
Bán András, Kováts Lajos kurátorok nem jelentek meg elfoglaltságukra hivatkozva. Pedig érdekes lett volna végre megismerni a másodszor pályázó Si-La-Gi  pályaművét is. 2005-ben tudósítottunk róla: http://href.hu/x/2box