A
gimnáziumban Lóránt Zsuzsa a tanára, aki kiállításokra viszi a tanítványokat,
és kollégákhoz. Így ismerkedik meg Perger Balás Eszterrel, Szöllőssy Enikővel,
Márkus Péterrel. A Képzőművészeti Főiskolára tizedszerre veszik föl, ami nagy
hivatástudatot, erőt és makacsságot feltételez. Jár a Dési Huber szakkörbe és
dolgozik a Magyar Filmlaboratóriumban, mint főcím-grafikus.

A rokonszenv a filmek irányába
azóta is megvan, csak komputer-filmekbe ment át. Bizományi Áruházaknál
boltrendező, a Képcsarnoknál kirakatrendező Perger. Elvégzi a Kirakatrendező
iskolát, ahol jók a tanárok. Szívesen emlékszik Károlyi Zsigára. Sokat olvas.
Beszélünk arról, hogy ma már nem szeretnek olvasni a fiatalok, és a komputeren
sem fognak regényeket olvasni. Egyes fantaszták úgy gondolták, hogy minden
könyvet beletesznek a komputerbe, és akkor többet fognak olvasni az emberek.
Nem így lett. A komputert nem olvasásra használják, inkább képnézésre,
levelezésre, a nem tudott dolgok megkeresésére.

A Főiskolán, 89-től 96-ig,
Perger jól érzi magát, felszabadul, minden mennyiségben igényli a tanulást.
Tanára Segesdi György, aki akkor már nonfiguratív művész, de a tanítványokat
rendesen, realisztikusan korrigálja. Pergerrel jár Kocsis Miki, akitől
eltanulja a kővel való bánásmódot. Kocsis a legkeményebb köveknek esik neki,
Perger puhábbat választ, groteszk fejeket farag mészkőbe. Nem nyomorodik el a
sok felvételitől, sőt, finoman mosolyog azokon a tanárokon, akik nem bíztak
benne. Nem akar semmilyen anyagnak és technikának megszállottja lenni, keres,
kutat, jön-megy. Nem akarja túl komolyan venni a nagy művészetet. Jóval idősebb
társainál, sok mindent tapasztalt már az életben, kezdi az egészet kicsit
felülről szemlélni. Eltávolodik a hétköznapi élet szürkeségétől is, egészséges
humorral kezeli magát és munkáit. A poénos üzenetek becsempészése a munkákba:
játék. Perger mindig sok variáción megy végig, míg elér a komoly alapra épített
játékosságig és humorig. Módszere lesz a rugalmasság, a nyitottság és a
megbocsátó mosoly. Nem szisztematikus, mindenféle irányba egyszerre indul el,
majd elérkezik a kiválasztás ideje, és akkor azon az úton megy tovább. Bizonyos
dolgok meg tudnak jelenni Perger szeme előtt, olyankor mormol magában: ezt kell
csinálni. A flow-élményt, mi, művészek, régóta ismerjük, azt az érzést, ami a
jól végzett munka után eltölt minket. A tudomány, Csikszentmihályi
professzorral az élen, csak néhány éve fedezte fel a flow-élményt,
tudományosan. Nem baj! Konkrét sugallmak nem bombázzák Pergert, de állandóan,
tudatosan figyel magába és másokra. Megképződik valami benne, igaz, nem látja,
nem hallja, mint Johanna, de jól érzi magát alkotás közben. Előtte-utána
kevésbé… Ezért kell állandóan dolgoznia, hogy mindig jól érezze magát.

A Velociraptor egy bicikli és
fegyverszerű csövek találkozása a kiállító teremben, így talál egymásra a
velocipéd és az őslény. Filmet is látott Perger a háborúban biciklivel
felszerelt hadosztályról. Eltöprenghetünk, hogyan győzhetnek biciklivel a
háborúban?
Az Ördögi kísértetek játékos-filozofikus képek és szobrok. Az Angyalok szárnyas
lények, faállatok, drótvázas papírmasék.

Az emberi tényező az ezredvégen
és másfelé: összegzés. A véletlennek nagy szerepet tulajdonít Perger, ha talál
egy lyukat a fában, nem vési ki, inkább kihangsúlyozza, köré építkezik.
Próbálja irányítani a folyamatokat, de sosem tudja a végét. A másfelé-re
rákérdezve olyasmi a válasz, hogy mindig van egy főirány és van sok mellékirány
is, ki tudja, később melyik lesz a fontos.

A Három veréb hat szemmel című
kiállításon a mondókák és találós kérdések az uralkodók, de azért az evidenciák
is fontosak. Az bizony = abbion! Ne keressünk mindig mögöttes tartalmat.
A Kenta-hölgy nem Kenta-úr, ő az Ember az állatban nevű kiállításon jelenik
meg. A Hölgy Egyszarvújának nem szarva, hanem agancsa van…

A Műcsarnokban, Márkus
Péterrel, számítógépes szobrokat állít ki Perger, amik a gépből a vászonra
vetülnek, teljes pompájukban, színben, anyagban, térben. Egy idős kollégánk nem
akarta elhinni, hogy ezek a szobrok nincsenek meg a valóságban, csak
szerkesztéssel, számolással, gépi úton születtek. Természetesen meg lehetne
őket csinálni a valóságban, köztérre.

Pár éve új formarendet alkotott
magának Perger, amit organikus nonfiguratívnak hív. Sokat vesz át a tényleges
valóságból, de azért a fraktálokat is szereti. A gondolat, hogy mindent a
végtelenségig lehet variálni, tetszik az alkotónak. Megjeleníti a variabilitást!
Egy biológus barát azt mondta, fantáziálhat bármit a művész, az úgyis megvan a
természetben. Nem baj, azért dolgozunk. Perger egyik heppje, hogy mi lenne, ha
nem szólna semmiről a szobor, csak saját tömege, formája, színe képviselné őt.
Szerintem minden szól valamiről, akkor is, ha nem akarjuk, hogy szóljon.
Szeretem a talált vasakat, melyekbe belelátok valamit, így áll össze a Nagy
Valami. A semmi nekem a Nirvána, addig minden valami. Perger is érzi ezt, de
játszik, mi lenne, ha nem lenne jelentés? Tudjuk mindketten, hogy a Nagy
Egyszerű csak sok bonyolult leegyszerűsítése után születik meg.

Komputer-művészetét Perger a
szögfüggvényekkel kezdi, forgástestekkel lendületes kompozíciókat alkot. Ezután
jönnek az egymásra épülő, egymásból kinövő formák, mint egy gombás fatörzsnél,
ki is jön meg nem is, egyik forma a másikból. A kristályszerkezetek is
izgatják, a különböző nyomások alatt lévő kristályok találkozása a komputerben.
A társasjátékok rendszere is izgalmas, hogyan tudunk kivenni alkotóelemeket egy
toronyból úgy, hogy még megálljon. Mennyi az az annyi, aminél már nem lehet
kevesebb? Milyen az az egyszerűség, amiből már minden fölösleges kikopott?

A számítógépes Hajó olyan,
mintha fából lenne, a Hallócső gyönggyel tiszta, egyszerű formákból áll, a
Herma fejjel: Jánus arcú, edénytestén rács, hogy lélegezni tudjon, ami benne
van. A Kampó két figurája között erős a rugó, még nem feszül, a
Rakéta-távcsőnek porcelán talpa van, valószínűleg nem fogja kibírni a
robbanást. A Mérleg, melynek mindkét serpenyőjében fű van, vajon mit mér? A
Fürdőzők Húsvét-szigeti figuráknak látszanak, modern, színes úszósapkában,
tudományosan ismétlődők és matematikusan játékosak. A DNS végtelenített
gerinccsigolyákból áll, él, tekeredik, ki tudja, hová?  Perger művei jó álmokra emlékeztetnek, álmok
a városról, ahol pici emberkék gabalyodnak egy gubancos hídba, de biztosan
elérnek a túlsó partra.

A művész segíteni akar mélyre
úszni a tudatalattiba, aztán felhozni onnan valamit, megnézni, megérteni,
elmagyarázni másoknak. Enélkül a segítségnyújtás nélkül nem csak a művész
pusztul el, de a kultúra egésze is. A tömegnek el kellene fogadnia a művekben
lévő segítséget és szeretetet.

A művész pályázik, pénzt kap,
nagy álmai kis makettjeit elkészíti, beszámol és kezdődik minden elölről.
Egyszer biztosan lesz Pergernek annyi pénze, hogy nagy és kedves álmaiból
valamit megvalósítson itt a Földön, nem csak a komputer-égben.