Ezzel a címmel jelent meg egy gyönyörű album hatszáz színes képpel.
Szövegének szerzője a lehető legavatottabb szakember: Csupor István
főmúzeológus, a Néprajzi Múzeum kerámia osztályának vezetője. A könyvet
Vörösváry Ferenc mérnök szerkesztette, aki immár három és fél évtizede
a paraszti cserépedények szenvedélyes gyűjtője. Támogatói között ott
található a Kieselbach Galéria és az Iparművészeti Múzeum baráti köre.
Az országhatárokon átívelő vállalkozás nagyságát már a puszta számadatok is jól érzékeltetik: egymástól meglehetősen távol eső magyar, román és német területekről tizenöt közgyűjtemény és tucatnyi magánkollekció fogott össze, hogy 80-85 %-ban soha ki nem állított és nem is publikált népművészeti tárgyait kétszázötven oldalon tárja a nyilvánosság elé. A széles földrajzi tér mellett időben is két évszázadot ölel át a válogatás az 1700-as évektől az 1900-as esztendőkig. Szerencsére, manapság már az anyaországban is eléggé közismertek az erdélyi folklór meghatározó régiói, amelyeket a kísérő tanulmány tagolása is követ, így az érdeklődők eleve bizonyos konkrét elvárásokkal lapozhatnak bele az albumba. A Székelyföldön Háromszék fazekasságától a Sóvidék tágabban értelmezett régiójáig terjed ki a szerző figyelme, a szász vidékeken az északi Beszterce tájai, a délnyugati Nagyszeben környéke és a délkeleti Barcaság mellett nem feledkezik el a daróci körzetről sem, Medgyes városával a középpontjában. Erdély szívében „a kincses várossal” – Kolozsvárral – és vonzáskörével kezdi, de aztán kitérőt tesz a közeli, délre eső Tordáig vagy az északnyugaton fekvő, jóval távolabbi Zilahig.
Ezzel már eljutottunk a történelmi Erdély határain kívülre, amely tudvalevőleg a Nyugati Kárpátok festői karszthegyeivel és erdeivel ér véget  – innen kapta a nevét is: „erdő elü” azaz „erdőn túli” terület – az úgynevezett Partiumba (vagyis a Részekre), amelyeket hol ide, hol oda csatoltak a viharos évszázadok során. Az Amiről eddig még nem beszéltünk című utolsó fejezetben a Körösök vidékén Nagyvárad, Mezőtelegd és Belényes fazekas centrumai kerülnek szóba. Az osztrák birodalom vagy a közös monarchia korában ezeknek a Nagy Alföld szélén húzódó területeknek a termékei rendszeresen eljutottak még a debreceni vagy a hódmezővásárhelyi piacra is. Biharban a helyi specialitás a vizes korsó volt, amely – saját tapasztalatomból állíthatom – szomjat oltó tartalmát a rekkenő nyári hőségben is hűvösen tartotta. Mivel fülén kis kitüremkedés volt az ivás kényelmesebbé tételére, a köznapi használatban egyszerűen csak „csecses korsónak” hívták. Gyerekkoromból emlékszem, hogy „vásárfiaként” olyan kis méretű példányt kaptam, amely „csörgős” volt a belsejében elhelyezett kavics miatt, és ez a játékosnak tűnő gesztus egyben praktikus is volt, mert a vízkő lerakódását is megakadályozta. A szóbanforgó könyv végén a sárga-zöld-barna madaras, szarvasos és virágos székely bokályok, valamint a fehér alapon kék mintás és feliratos szász „humpenek” mellé így került az az ünnepélyes komolyságú, nagy méretű és monokróm zöld mázas, füles kupa, amelynek talpát és száját kettős körben reliefszerűen bepecsételt díszgombok dekorálják. Vésett felirata szerint az úrasztali kancsót Borosjenőből való mester készítette a belényesi református templom számára : „Anno.D(omi)ni Salvatoris 1736 – M:Juli – B:Jenei al(ia)s Fazekas András – Tsinált(a) – Belényesi Reformata Ecclesia(a)”.
És innen már csak egy ugrás Arany Jánossal közös szülővárosom – Nagyszalonta – ahol szintén egyszínű, zöld pálinkás butykosokat – úgynevezett butellákat – gyártottak sorozatban a cserepesek a paraszt gazdák számára, vésett florális mustrával és összevissza bukdácsoló, „verébfejű” betűkkel, kézírásos felirattal. Egy ilyen, eredetileg zsebbe való példányt őrzök hosszú évtizedek óta és cipelem magammal városról-városra, országról-országra, mint afféle mesebeli hamuban sült pogácsát. A frissen megjelent album sok, eddig publikálatlan szépségéért cserében álljon itt most az én ajándékom is, amelynek felirata: „Nagy Mihály é ez a butellia. Csak azért szeretem mostani gazdámat, Gyakran körül csókolja a számat. De meg is szolgálok neki valahára, majd bele fordítom egyszer az árokba. Készült N. Szalonta 1887 évben Luczi György Fazekas mester”.