A salzburgi Museum der Moderne évről-évre újabb tematikus válogatásokkal lepi meg a látogatóit a birtokában lévő Österrechische Fotogalerie gazdag anyagából. Jelenleg Reise/Wege (Utazások/Utak) címmel látható kollektív kiállítás két emeleten tizennégy profi fényképésztől, a huszadik század kezdetétől a huszonegyedik század elejéig.

Az úti fotózást a technika fejlődése tette lehetővé, amikor már viszonylag könnyebben hordozható felszerelésekkel lehetett távoli tájakra utazni és ott tűrhetően rövid idő alatt lehetett felvételeket készíteni. Ez a „hőskor” mai szemmel visszatekintve éppen annyira megmosolyogtató, mint amennyire bámulatra méltó. Lám, a cseh földön született Rudolf Franz Lehnert és a németországi Ernst Heinrich Landrock Svájcban ismerkedett meg 1904-ben, hogy aztán együtt utazzanak Tuniszba és ott közös fotóműtermet nyissanak. Előbbi a fényképezést intézte, utóbbi az üzleti hátteret irányította. A legérdekesebb az egészben az, hogy ők még fadobozzal és üveglemezzel dolgoztak, a felvételek másolását pedig a távoli Münchenben és Lipcsében végeztették, egészen az első világháború kitöréséig, amikor a helybéli hatóságok mindenüket elkobozták és mindkettőjüket internálták. Most megsárgult korabeli fotográfiák idézik algériai, tunéziai vagy egyiptomi utazásaikat, arab bazárban és kanyargósan szűk sikátorokban, ókori ásatások helyén vagy görög-római romok közepette, földközi tengeri hajózáson vagy sivatagi oázis pálmafái alatt. Ők még tudatosan elrendezték az úti társaság számára az előtér űlőbútorait, látványosan beállították a kalapos-fátylas-napernyős dámákat és a sildessapkás-gukkeres-sétapálcás urakat, amikor a „boldog békeévek” maradandó emlékét az utókorra hagyták.

Mennyivel másképp járt el 1978-as kínai tanulmányútján a jónevű Inge Morath osztrák fotoriporternő, aki Arthur Miller felesége lett és pár éve húnyt el Amerikában. Igaz, hogy ő a dokumentáris és úti fényképezés kategóriájában kortársaihoz képest is kiugró teljesítményt nyújtott folyamatosan, fekete-fehér ezüst-zselatinnal és barit papíron, Európától Észak-Afrikán vagy a Közép-Keleten át a Távol-Keletig. Nála csak az adekvát pillanat rögzítése számított, ezáltal pedig az elkapott arckifejezés vagy jelenet őszintesége és megrendezetlen természetessége. Mégis sikerült álomszép hangulatokat vagy költői életképeket rögzítenie, legyen bár szó Mao-Ce-Tung boltíves ablakfényben derengő baldachinos ágyáról, a kerékpáron munkába igyekvő pekingi munkástömeg hosszúra nyúlt úti árnyékáról, a hangcsoui selyemfonodában a „nagy vezér” portréját fotóról másoló festőről avagy egy sanghaji műemléképület és egy sivár lakótelep kontrasztjáról. Most ötven éves pálya- és honfitársa – Paul Albert Leitner – profi volta ellenére is igyekszik megőrízni az amatőrök keresetlenségét, a komponálásban és a kivitelezésben egyaránt. Digitális felvételein és printjein hol szállodai tükörből néz szembe önmagával és a kiállítás látogatójával, hol egy neonfeliratra pillant ki a hotel ablakából, olykor taxiból kapja el például a budapesti Puskin mozi homlokzatát az éppen aktuális filmplakáttal vagy drótkötélpálya kabinjából veszi lencsevégre a szédítő mélységet a tengeröböllel, máskor reptéri várócsarnokot vagy hajófedélzetet és úszómedencét rögzít, meg vonatfülke piros plüss űlését, múzeumi antik márványtorzót és magányos pálmafát. Ha úgy tetszik, a fotoművész tudatosan vállalja az agyoncsépelt klisét is, hogy spontaneitásával jelezhesse őszinteségét. Miközben az óriási eltérést konstatáljuk a szóban forgó fotósok alapállásában, ne feledkezzünk meg arról, hogy a találomra kiragadott első és utolsó példa között kereken egy évszázad telt el…