Bravúros technika, amely minden elemében emberi és enyhén ironikus. Szabó Eszter „emberábrázolása” sosem cinikus, pedig az esendőt, az egyszerit, a tökéletlent keresi alanyaiban. Bennünk. A 2013-as Leopold Bloom-díj shortlistjén is szerepelt Szabó Eszter 2006-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, azóta különböző ösztöndíjakkal bejárta Európát, és járt az USA-ban is. Legutóbb a MODEM-ben szerepelt munkája a Halálos természet című kiállításon.
artPortal: Hol vannak a munkáidról a szépek és fiatalok?
Szabó Eszter ( Sz. E. ): Ha az ember jön-megy az utcán, általában az szúr szemet, ami nagyon szép, vagy kiugróan csúnya. Ami a kettő közé esik, az sokszor észrevétlen marad, pedig abból van a legtöbb. Egyébként, ha jobban megfigyeled a képeimen szereplő figurákat, rájössz, hogy nem is annyira csúnyák.
Lehet, hogy tényleg nem is a csúnyaságuk a meghatározó, hanem a szomorúságuk. Miért ők a képeid „hősei”?
Sz. E.: A Képzőművészeti Egyetemen botlottam bele „a” témába. A Képző közege elvarázsolt, fura hely, ahol a tanulmányi osztály, mintha a valóságba beékelődött zárvány volna. Nagyon érdekesnek találtam a két ügyintéző nőt és az általuk kialakított mikro-hangulatot, a rengeteg plüss mackóval, növénnyel. Először nem akartak belemenni, hogy megfessem a képet róluk, mert azt hitték, hogy gúnyt akarok űzni belőlük, de végül sikerült rávennem őket, sőt annyira megtetszett nekik a kép, hogy elkérték, és azóta is ott lóg a fejük fölött.
Mi érdekelt bennük?
Sz. E.: A két helyidegen nő érdekelt. Rajtuk keresztül elkezdtek érdekelni a hétköznapi helyzetek. Embereket kerestem, és szép lassan teljesen más szemmel kezdtem vizsgálni a valóságot. Fotóztam fodrászatban, trafikban, közértben, piacon, villamoson. Ezt a fotózó gyűjtést azóta is folytatom, a munka részévé vált. Jegyzeteket is készítettem, összegyűjtöttem a karakterjegyeket. Leírtam például, hogy: leopárdmintás felső, nagy, rengő mellekkel. Az emberi esendőséget, a gyengeségeket, szánalmas és szívszorító jeleneteket, vágyakat igyekeztem feltérképezni. A diploma-munkám is ehhez a „kutatáshoz” kapcsolódik: egy kocka, egy henger és egy gömb „gyurmálódik”, tornázik, hogy elérje ideális formáját, ami a háttérben, a falon lévő posztereken látható. (Idomok; 30″, 3 csatornás videoloop; 2006)
Amikor festményekből lesz animáció, mindenképpen felmerül a nézőben, hogy miért kellett az állóképeknek megmozdulniuk. Egy későbbi munkádnál, a Miasszonyunk -sorozatnál fogalmazódott meg bennem legerősebben: vajon miért volt kevés az állókép?
Sz. E.: Igyekszem az ötlethez rendelni a technikát, azt használni, amelyik jobban passzol. Egy-egy mozdulat vagy egy sóhajtás sokat tud hozzáadni a figurához, a hangulathoz, a jelentéshez. A Miasszonyunk-sorozatnál (Our Lady 2012; 30″, 5 csatornás HD videoloop; 2012) az animáció ötlete volt meg először, amit az segített realizálni, hogy egy „Mária a kisdeddel” típusú klasszikus festményekből álló naptárt találtam a szemétben. A képek csak segédanyagok. A mozdulat fontos, mert ennél a munkánál az ölelgetésen, dédelgetésen van a hangsúly, ami a hipszter lányok és ölebek kontextusában furcsa, bizarr hangulatot áraszt. A munka öt darabból álló videó sorozat, festményre épülő animáció, ahol a Máriákat „kortársítottam”: kisded helyett kiskutyát dédelgetnek.
Nem ez az egyedüli munkád, ahol emblematikus középkori művek jelennek meg a mában.
Sz. E.: Szeretem ezt a korszakot, mert nagyon aprólékos és finom részletek vannak benne. A Sassetta Speedcore (1′ HD videoloop, 2010) úgy született, hogy láttam a Louvre-ban Stefano di Giovanni Sassetta Damnation of the Soul of the Miser of Citerna (1437-44) képét. Megtetszett, lefotóztam. Az ragadott meg, hogy mennyire mai arcuk van a szerzeteseknek. A ruhájuk a csuklyával pont úgy néz ki, mintha kapucni lenne, arckifejezésük pedig keménykedő srácokra emlékeztetett. Az érdekelt, hogy mi az a minimális átalakítás, amitől kortárs kép lesz belőle. A címben szereplő speedcore szó a fülhallgatóikból kiszűrődő zajzenére utal.
Az elmúlt időszakban született alkotások erős közéleti érdeklődést tükröznek.
Sz. E.: Igen, de ez – ha nem is ennyire kibontva –, talán mindig is megvolt. Igazából az érdekel, hogy milyenek az emberek, mi van bennük. A Paradicsom visszahódítása (HD videoloop;) 2011-ben készült, a Fiatal Kortárs Állásfoglalások (FIKA, kurátor Stenczer Sári) kiállítás pályázati felhívására. Régóta terveztem egy olyan animációt, ahol olyasmi figurák, akiket korábban már külön-külön megmozgattam, egy térben jönnek-mennek. Ezt az egészet fiktív jövőképnek gondoltam akkor, egy idézőjelbe tett ideális világ Makovecz-házakkal, korona alakú szökőkúttal, satöbbi. Az embereknek csak CBA-s szatyruk van, és néptáncolva, boldogan járnak-kelnek. Azóta ez a világ már nem is tűnik annyira utópisztikusnak. Ha most csinálnám ugyanezt, még jobban el kellene ereszteni a fantáziámat. Azt gondolom, hogy az egész országon uralkodik egy „wannabe” hangulat, a rendezett, nyugdíjas tempójú, polgári, tisztességes élet látszata. Ezt a világot próbálom továbbra is feltérképezni. Ezzel a mentalitással először Egerben szembesültem, mikor az egyetem előtt két évig az egri főiskolán tanultam. Négyen laktunk együtt, így mozogtunk albérletből albérletbe. Állandóan költözködnünk kellett, mert mindig volt valami probléma. Egyik alkalommal például a főbérlőnek az volt velünk a baja, hogy miért nem húzzuk el a csipkés függönyt, mert így be lehet látni. Én tulajdonképpen próbálom megérteni, hogy ez a „világkép” hogyan jön létre.
Azt mondod, hogy ez a mentalitás, ezek az emberek határozzák meg Magyarországot?
Sz. E.: Igen, legalábbis úgy tűnik. Ráadásul az is érdekes, ki hogyan reagál egy ilyen csipkefüggönyös megjegyzésre. A lakótársaim közül kettő szó nélkül behúzta volna a függönyt. Számukra ezek nagyon piszlicsáré problémáknak tűntek, pedig szerintem lényegi kérdésekről van szó.
Többször voltál külföldön különböző ösztöndíjakkal. Nem merült fel, hogy valahol ottmaradj, és ott dolgozz tovább?
Sz. E.: De, mindig felmerült. Viszont leginkább kétlaki életet tudnék elképzelni. Evidencia, hogy mindenhol megvannak ezek a „csipkefüggönyök”, de mégis érdekes volt, hogy Franciaországban mennyien mondták az akvarelljeimre, hogy pontosan ráismernek a figuráimra, miközben én azt hittem, hogy ezek tipikusan magyar karakterek, de legalábbis közép-európaiak.
Mostanában miken dolgozol? Kicsi gyereked van, tehát, gondolom, most nem annyira intenzív a munka.
Sz. E.: Intenzív most is, igyekszem haladni a dolgokkal. Elkezdtem megtanulni 3D-ben animálni, és a műtermembe is rendszeresen járok. Kinyomtatott lakáshirdetés-fotókra festek. A hiszékenység és a csodavárás témája érdekel, az a naiv mesevilág, amelyhez az emberek ragaszkodnak, és amihez megpróbálják hozzáigazítani a valóságot.