Húsz
esztendő egy biennálé történetében nem hosszú idő, a legutóbbi, 2007-es lyonin
mégis, mintha a kifáradás jelei mutatkoztak volna. Valószínűleg ezt érezték a
szervezők is, akik a jubileumi, tizedik X. Biennale de Lyon megrendezésére a
kínai születésű, jelenleg a San Francisco Art Institut egyik igazgatói posztját
betöltő Hou Hanru személyében, egy széles
látókörű, multikultúrális ismeretekkel rendelkező, és nem utolsósorban friss szellemű, tájékozott kurátort
kértek fel.
A
választás sikeresnek bizonyult, mivel Hou Hanru jól átgondolt válogatása és az
aktuális problémákat összefüggéseiben feldolgozó, világosan áttekinthető
rendezése magas szintre emelte az idei Biennálé egészének színvonalát.
A
Lyoni Biennálé egyik fő törekvése, kezdettől fogva, a nagyközönség mind
szélesebb körű bevonása, aminek egyik módja, hogy nemcsak az arra rendeltetett
múzeumokban és intézményekben zajlanak az események, hanem olyan helyeken is,
utcán, piacon, gimnáziumban, egyetemen, rendőrörsön, kórházban, könyvtárban, ahol
sok ember fordul meg. Ehhez a koncepcióhoz jól kapcsolódik a Hou Hanru által javasolt központi téma,
a «A mindennapok látványosságai» . Hou Hanru szavait idézve: « Napjainkban olyan
világban élünk, hogy létezésünkhöz a látványosság részesévé kell válnunk …
Mindenhol látványossággal szembesülünk, a magazinokban, a kiállításokon, de a
hétköznapok területén is, ott, ahol az emberek számtalan dolgot találnak ki, hogy
megpróbáljanak ellenállni a fogyasztás kiengesztelhetetlen logikájának, aminek
a látványosság az inkarnációja. » A kurátor ennek a gondolatnak a jegyében
hozta létre azokat a kiállításokat, ahol együtt jelenik meg a nagyonis
szembeötlő látvány a hétköznapok láthatatlan világával.
Az
egyik helyszín, a La Sucrière,
egészen a 90-es évek végéig cukorgyár volt. A régebbi funkció jegyeit ma is
őrző négyszintes épületbe lépve, egy rendszeres időközönként ismétlődő dübörgő
hang vonja magára a figyelmet, és vonzza magafelé a kiváncsi látogatót : az
indiai Gupta Shilpa hatalmas vasrácsos
kapuja nyílik és csukódik óriási robajjal. A nagy energiával falnak csapódó
kapu mintha át akarná törni a falat, amikor pedig kinyílik, ijedten rebbenek
szét útjából a nézők. Shilpa kapuja láthatatlan, mégis sziárd falakat akar ledönteni,
miközben érzékelteti korunk emberének zavarát is a szinte követhetetlenül
gyorsan fejlődő technológiával szemben. A török Fikret Atay egy muzulmán vallási iskolában rögzített videója, a Korán
tanításait fel-alá járkálva, mechanikusan ismételgető hallgatókról készített Theoriste,
bár más értelemben, de szintén falakról szól. Marc Lewis földre helyezett kamerával, állandó pozícióból
filmezett videóján, a Cold morning-on egy hajléktalan viselkedését figyelhetjük
meg, amikor egy ismeretlen járókelő egy élelemmel teli szatyrot tesz le elé. A
folyton újrakezdődő, néhány perces film számos kérdést szül bennünk : milyen
okból került utcára az illető, miért vonakodik hozzányúlni a szatyorhoz, miért
nem akar segítséget elfogadni ? A művész kérdése pedig talán az, hogy vajon
elgondolkodunk-e a hasonló sorsú embereken akkor is, amikor elrohanunk
mellettük az utcán ? A francia-magyar művészpáros, a Société Réaliste
installációja, a falakat sokszáz igazolványfotóval, személyes adatokkal ellátott
zöldkártyával borított EU Card Lottery, a bevándorlás kérdésével foglalkozik. Az
Egyesült Államokban évente rendezett internetes lottósorsoláson nyerhető zöldkártyák
mintájára, a Société Réaliste is létrehozta saját – természetesen nem érvényes
– európai munkavállalásra jogositó zöldkártya-nyerő honlapját. A honlapot már
megnyitását követően, nem értve, hogy ez esetben művészi akcióról van szó,
ellepték a zömében harmadik világból jelentkező reménykedők. A saját szavaival
«öreg filmes, fiatal képzőművész» Agnes Varda kunyhói, a Les Cabanes, nem
alkotójuk hírnevének köszönhetően, hanem méltán részesültek elismerő fogadtatásban.
Egyik kunyhójának, a La Cabane
de cinémá-nak áttetsző falait egyik fel nem használt, visszautasított filmjének
35 mm-es filmszalagjai alkotják. Újra a művész szavait idézve, itt «azokról a filmekről álmodozhatunk, amelyek
tetszettek. » Egy másik, a tenger parti életet kellemessé tevő kellékekkel
és halászszerszámokkal berendezett kunyhó, a La Cabane de plage szemközti
falán pergő film a kettősarcú, hol örömet nyújtó, hol pedig pusztító, halált
hozó tengert vetíti elénk. Az amerikai Barry
McGee teljes termet betöltő Installation-ja, a telefirkált szobrokkal, a harsány
színű graffitikkel és dekoratív motívumokkal borított falakkal, az egymásra
halmozott tárgyakkal, utcaművészet, egy képzett művész által létrehozva.
Egy
másik helyszínen, a város kortárs múzeumában, a Renzo Piano által tervezett, és
1995-ben megnyított Musée d’Art Contemporain-ben, az « Éljünk együtt » címmel rendezett
kiállítás látogatóját az előcsarnokban a francia Sylvie Blocher alkotása, a More perfect day készteti nemcsak megállásra,
de ottmaradásra is. A hatalmas képenyőn egy feminin alkatú, félig feketére
festett testű, fehér fiatalember saját gitárkíséretében, lágy hangon énekel: a
dal szövegét Barack Obama 2008. március 18-ai választási beszédéből vett
részletek alkotják. Utópia vagy megvalósítható álom, amit látunk-hallunk? Egyenlő
lehet-e a fekete a fehérrel, a homoszexuális a heteroszexuálissal, a nő a
férfivel, egyik nemzet a másikkal ? Ugyanezen a kiállításon találkozunk a
hovatartozás egy másik, elsősorban Európában aktuális kérdésével foglalkozó
alkotással, a T.A.M.A. csoport installációjával. Két képzőművész, az angol Lucy Orta és a görög Maria Papadimitriou, valamint egy művészettörténész
és kurátor, Gabi Scardi hosszú évek
óta foglalkozik a cigányság helyzetével, és az eddig eltelt idő alatt olyan,
több művészeti ágra kiterjedő programokat
dolgoztak már ki, amelyek nemcsak bemutatták a sokarcú cigánykultúrát, de magukat az
érintetteket is bevonták az alkotómunkába. A most látható, több elemből álló
Side Specific-installáció egyik része egy romacsalád fotók és valódi tárgyak segítségével rekonstruált
otthona. «Ha úgy tekintjük, hogy a lakás
tükörképe annak, aki benne él, akkor a romák lakása tükörképe annak a világnak,
amiben élünk» – fogalmazza meg beszélgetésünk során szóban is a gondolatot
Maria Papadimitriou.Talán ez a néhány kiragadott példa is elegendő ahhoz, hogy
kellőképpen érzékeltesse és illusztrálja a X. Lyoni Biennálé szellemét és
színvonalát.
A huszanhat országból meghívott, több mint hetven
művész részvételével több helyszínen rendezett kiállítások mellett, közel 150
egyéb művészeti esemény, koncertek, színházi előadások, performanszok és konferenciák
teszik teljessé, a szélesebb közönséget is megszólító, 2010 januárjáig tartó kortárs
művészeti eseményt.