Április 28-ától június 6-áig látogatható a szentpétervári Márvány Palotában El Kazovszkij kiállítása az Oroszországi Magyar Évad keretében.
„Mivel színpadon vagyunk, a színek erősen világítottak, általában felülről, a színházi felső világítás módján, néha a színpad egy-egy pontja külön fényt is kap. A formák árnyékot vetnek: ez aláhúzza, kiemeli őket. Hangsúlyozottan belső tér színei izzanak a képeken: intenzív sárgák, lobogó kékek, mély vörösök narancsszínek, fluoreszkáló zöldek”
Kazovszkij színpada, a lázas és szomjazó lelkeknek ez az emelvénye, sokkal inkább operaszínpad, semmint színházi. Nemcsak a kiemelés, stilizálás, a patetikus gesztusok, a színpadra emelt látvány alkata operaiak, hanem a képek szinte hallható zenéje is: a különböző árnyalatú hangokon ég felé szálló, magányos áriák, sóhajok és monológok is. Ezen a színpadon, akár a legtöbb operai jelenetben, mindig csak azok a szereplők tartózkodnak, akiket épp látnunk (és hallanunk) kell, s akiknek az együttes megszólalásai a patetikusan megfogalmazott drámai helyzetből, a kompozíció dinamikájából következnek. Rab és őr, vigaszra szoruló és vigasztaló, domináns és alávetett, bízó és reményvesztett jelennek meg együtt. De nem azért, hogy cselekedjenek, hanem azért, hogy lássuk őket. Mint képet, mint ikont. Ez a színpad nem lélektani drámát, interakciók színhelye, hanem elsősorban a felmutatott látványé, és olyan érzelmi feszültség tere, amelyben csak stilizált közlés lehetséges, mert allegorikus figurák allegorikus helyszínen allegorikus tartalmakat jelenítenek meg. Ezeket a tartalmakat mindenekelőtt láttatni akarják? Azzal, hogy önmagukat az adott összefüggésben megmutatják. A felmutatott látvány a sors tragikus esszenciája, a felmutatás aktusa pedig a tragikus létezés átemelése a kisszerűség, a halandó világ korlátain. Gesztusok, testtartás, a puszta lét és helyzet mellett virtuális hangzás szól az egyes szereplőről: ha Bacon alakjai artikulátlan üvöltésben törnek ki, Kazovszkij szereplői magányos, megformált áriákban fejezik ki magukat. (Forgács Éva)