Patti Smith amerikai költő, képzőművész, dalszerző, énekesnő a punk mozgalom egyik elindítója volt az 1970-es évek elején. Mostani kiállításán elsősorban fényképeit mutatja be.
1975-ben, nem sokkal megjelenése után, Rész István festőművész barátom jóvoltából hallottam először és másoltam szalagra Patti Smith Horses (Lovak) című lemezét. Hangja, előadásmódja, dallamai, szövegei azonnal lenyűgöztek. A következő években, Iggy Pop, Lou Reed, David Bowie, a Kraftwerk, a Television, az Ultravox, a Sex Pistols, a Damned, az XRay Spex, a The New York Dolls, a Stranglers, a Roxy Music és más, a kortárs életérzést leghűbben tolmácsoló együttesek és előadók társaságában állandó szellemi kalauzom lett. Igyekeztem mindent megtudni róla. Lefordítottam a szövegeit, újságokat, magazinokat böngészve, a punkról szóló könyveket olvasva évtizedekig kutattam az élettörténetét. Rajongásomat bizonyára nehezen tudja megérteni az, akinek nincsenek hősei.
A „punk keresztanyjának” is nevezett (ő adta a mozgalom nevét), 1946-ban született Patti Smith történetét az arcára véste az idő. Változatos, kalandos, tanulságos, veszélyekkel és veszteségekkel teli, méltósággal viselt, nehéz sors az övé, amely a kisebb lélekkel rendelkezőket már régen összetörte volna. Pályáját rock-újságíróként (többek között a Rolling Stone és a Creem magazin számára dolgozott), utcai zenészként és performansz művészként kezdte az 1960-as évek végén. Egy ideig gyári munkásnőként, a Honeywell vállalat detroiti háztartási eszközöket előállító üzemében, a futószalag mellett is robotolt. Ott szerzett élményeit később a Piss Factory (Pisa gyár) című dalában mesélte el. Gyári munkásnőként tapasztalta először a megváltás élményét, Arthur Rimbaud könyvesboltból ellopott, Illuminations (Megvilágosodások) című kötete formájában. Rimbaud költészete, és vad élete számára mindmáig példaértékű maradt.
1967-ben költözött szülőhelyéről, Michigan államból New Yorkba. Ott ismerkedett meg az ugyancsak pályakezdő Robert Mapplethorpe fotóművésszel. Romantikus kapcsolatukat nehezítette a pénztelenség, és Mapplethorpe szexuális identitáskeresése. Andy Warhol holdudvarához csatlakozva törzsvendégei lettek New York akkori szellemi energiaközpontjainak, a Max’s Kansas City bárnak és a CBGB klubnak, és egy ideig a Chelsea Hotelben laktak. Mapplethorpe barátnőjéről készített fotói később Patti Smith lemezeinek borítóin tűntek fel. Szerelmi kapcsolatuk megszűnése után is, Mapplethorpe 1989-ben bekövetkezett haláláig barátok maradtak. Patti Smith Just Kids (Csak kölykök – Ecco, New York, 2010) című, számos rangos irodalmi díjat nyert könyvében legközelebbi barátját élete művészének nevezi. Fényképészként, stílusteremtő előadóművészként egyaránt nagyon sokat tanult Mapplethorpe-tól.
New Yorkban először mint festőművész, költő, drámaíró és színésznő vált ismertté. Abban a reneszansz korra emlékeztető, kreatív energiáktól feszülő, a kategóriákat, az élet és művészet között a szakbarbári félelmek, tudatlanság és szűklátókörűség által megvont határokat eltörölni igyekvő művészek által emlékezetessé tett, reményteljes időben nem számított kuriózumnak, nem zavarta össze a művészettörténészeket, kritikusokat, kurátorokat, ha egy művész számos műfajban dolgozott. A specializálódás kényszere és a marketing szempontok helyett akkor, a modernizmus drámai agóniája idején még az általa létrehozott új értékek, és a fókuszált, megkomponált személyiség ereje számított egy-egy művész megítélésében. Patti Smith, nagy elődei példáit követve megújította az amerikai költészetet, és erős, szuverén, örök vadóc nővé fejlesztette magát.
1974-ben, többek között az 1968-as szovjet invázió után Prágából New Yorkba menekült Ivan Kral gitárossal kollaborálva alapította meg saját zenekarát (Patti Smith Group). Első, nagy nemzetközi sikert hozó albumuk, a bevezetőmben említett, címében a heroin élvezetére utaló Horses az akkor induló punk rock célratörő, minimalista zenéjét kombinálta a beat generáció közvetlenségre és személyességre törekvő munkásságát – stream of consciousness (tudatfolyam) – folytató, az emberi lét mélységeit feltáró költészettel. „Jézus valaki bűneiért halt meg, de nem az enyémekért”, ezzel az a capella stílusban előadott, a keresztény Amerikát felháborító szöveggel kezdődik a lemez, amely nagyban hozzájárult a punk zene nemzetközi elfogadottságának növekedéséhez. A következő két évben Patti Smith és együttese Amerikát és Európát járta. 1977-ben, a Radio Ethiopia című, második lemezük promóciós turnéjának floridai állomásán, a hetedik szám előadása közben az énekesnő extázisában véletlenül letáncolt a színpadról és a kibetonozott zenekari árokba zuhanva eltörte hetedik csigolyáját. Hosszú időre tétlenségre és intenzív gyógykezelésre kényszerült. Az időt munkájának, céljainak átgondolására és életének rendbetételére használta.
1980-ban Fred „Sonic” Smith, a punk életérzést már az 1960-as években hirdető MC5 zenekar gitárosának felesége lett. Kapcsolatuk inspirálta az Easter (1978) és Wave (1979) című lemezeit, amelyek abban az időben alakult zenekarunk, a SPIONS kezdeti stílusára is nagy hatással voltak. Gyermekeinek születése és nevelése miatt az 1980-as évek elején visszavonult a nyilvánosságtól. A világtól elzárkózva vidéken, Michigan állam egyik kisvárosában élt családjával. 1988-ban, a Dream of Life című, erős politikai töltésű albumával jelentkezett ismét. Férjével közösen írt People Have the Power (Az embereké a hatalom) című, nagysikerű dalában a Reagan-éra idején túlhatalmat kapott, az 1960-70-es évek progresszióját minden eszközzel felszámolni igyekvő, a bankok és nagyvállalatok érdekeit kiszolgáló politika ellen énekelt.
1994-ben sorozatos tragédiák érték. Előbb férje, majd szeretett bátyja, Todd, végül zenekarának billentyűse, Richard Sohl halt meg. Régi barátja, Allen Ginsberg tanácsára nem vonult végleg vissza, hanem a tragédiákból is erőt merítve folytatta a koncertezést. Azóta számos lemeze jelent meg és több rangos amerikai és nemzetközi kitüntetéssel – többek között a francia kulturális miniszter által adományozott Ordre des Arts et des Lettres (Művészeti és irodalmi rend) parancsnoki fokozatával – ismerték el munkásságát. 2006. október 15.-én, az akkor 60 éves művésznő nagy energiájú 3½ órás koncertjével zárt be végleg New York legendás klubja, a CBGB. A koncert végén felolvasta halott művészbarátainak hosszú listáját.
2006-ban, a londoni Trolley Galéria mutatta be és bocsátotta árverésre az 1970-es évek óta készített polaroid fényképei egy részét. A befolyt összeget a Double Blind című, a libanoni háborút dokumentáló könyv kiadására fordították. 2008-ban a párizsi Fondation Cartier pour l”Art Contemporain Land 250 címmel rendezte meg 1967 és 2007 között született képzőművészeti munkáinak, fotóinak kiállítását.
Mostani, a Connecticut államban lévő Hartford egyetemi város Wadsworth Atheneum galériájában rendezett Camera Solo című kiállítása, stílszerűen elsősorban dokumentumértékű és nagyon személyes. Patti Smith barátai, mesterei emlékének szentelt, privát mauzóleumát láthatjuk. Tárgyak, installációk, fényképek, egy éberen, kreatív meditációval töltött, gazdag élet emlékei.
Külön szoba idézi meg Arthur Rimbaud szellemét. A falakon a francia költő evőeszközeinek, és a franciaországi Charleville-ben lévő, egykori otthonához (ott írta az Egy évad a pokolban című mesterművét) vezető út fényképei. Üvegezett vitrinben könyvei, hasis-pipájának másolata. Egyiptomi szolgái által készített, szúnyoghálós hordágyának két, különböző színű rekonstrukciója emlékeztet a költészetet az élet sűrűjét keresve otthagyó, földi pályáját afrikai rabszolga- és fegyverkereskedőként befejező Rimbaud korai halálához vezető vérmérgezésére.
A hordágyakat, amelyek eredetijén Rimbaud szolgái Etiópia hegyei között vitték agonizáló, csillapíthatatlan fájdalomtól és lázas vízióktól szenvedő gazdájukat, a költő által felvázolt tervrajz alapján készíttette el Patti Smith. A világosabb színű, Rimbaud ifjúságát szimbolizáló hordágyat a költő verseinek, ifjúkori, többek között Paul Verlainnek írt leveleinek szövegével borította. A sötét színűre a közvetlenül halála előtt megfogalmazott üzenetek kerültek, arany, bronz és réz színű festékkel felírva. A hordágyon olvasható utolsó üzenet egy távirat szövege, amelyet Franciaországban, betegágyában, fekve, végső delíriumában diktált a költő. A hajózási társaságnak szánt táviratban arról érdeklődött, hogy mikor indul a legközelebbi hajó Abesszínába. Másnap meghalt.
Egy másik, ugyancsak szentélyszerű installáció Patti Smith első nagy szerelme, Robert Mapplethorpe emlékére készült. Fotón és eredetiben láthatjuk Mapplethorpe bársonyból készült, monogramjával ellátott papucsait, számos művében feltűnő márvány keresztjét, több, annakidején nagy botrányt kiváltott fényképén használt bivalybőr korbácsát, és a kifakult, életlen képeken az AIDS betegségben elhunyt fotóművész gyűrűkkel borított ujjait.
Patti Smith önálló fotósorozatot szentelt hősei, példaképei ágyainak. „Életünk felét ágyban töltjük: ágyban szülünk, szeretkezünk, fekszünk betegen, alszunk, vagy próbálunk elaludni. Ezért mindig érdekeltek az ágyak.”, nyilatkozta az ágy-sorozat kapcsán. „Némely ágy teljesen személytelen, mások nagyon is személyesek. Barátom, Jim Carroll költő ágyát a halálát követő napon fényképeztem le. A halálához kapcsolódó szomorúság számomra beleivódott a párnába és az ágyneműbe.”
Láthatjuk a nagy példaképek, író, költő elődök, Virginia Woolf, Victor Hugo, John Keats és mások ágyait, és személyes tárgyaik közelképeit: Hermann Hesse írógépét, Jean Genet kéziratát, Rudolf Nurejev balettcipőit, Robert Graves kalapját, Virginia Woolf botját, és Patti Smith kedvenc festményeinek, Ingres, van Eyck és Cy Twombly munkáinak részleteit. „A polaroid képek készítésével 1994-ben, férjem és bátyám halála után kezdtem komolyan foglalkozni. Végtelenül szomorú és halálosan fáradt voltam, ugyanakkor két gyermekemről kellett gondoskodnom. Szellemileg teljesen lebénultam, képtelen voltam rajzolni, vagy írni, ugyanakkor el akartam terelni a figyelmemet magamról, a fájdalmamról. Volt egy öreg Polaroid fényképezőgépem, lefotóztam vele Nurejev balettcipőit, amelyeket tőle kaptam ajándékba. Tetszett a kép, sokat jelentett akkori, feszült állapotomban, hogy azonnal megnézhettem. Úgy éreztem, hogy végre újra sikerült valami értékeset alkotnom. Később egész sorozat cipő, papucs és mamusz képet hoztam össze. Sikerült lefényképeznem például XV. Benedek pápa házicipőit is.”
És aztán itt vannak a sír-fényképek. Susan Sontag, Constantin Brancusi, Amadeo Modigliani és élettársa, Jeanne Hébuterne végső nyughelyei Párizsban, Percy Bysshe Shelley sírja Rómában, William Blake sírköve Londonban, és az amerikai költőóriás, Walt Whitman kriptája Camdenben, New Jersey államban. „Amikor Robert Mapplethorpe fotózott, tényleg mindig valami forradalmian újjat akart alkotni. Nekem nem ez a szándékom. Boldog vagyok, amikor a 19. századi amatőr fényképészekhez hasonlítanak. Fiatal koromban imádtam a viktoriánus kor fényképészeit, például Julia Margaret Cameront. Később a fotográfia francia úttörői, Felix Nadar, Etienne Carjat és Eugène Atget képeinek rajongója lettem. Már jóval Roberttel való megismerkedésem előtt szenvedélyesen fényképeztem, de nem akartam sem képzőművész, sem fotóművész lenni. Robert nálam sokkal klaszikusabb ízlésű, formálisabb, tisztábban komponáló volt, és persze, velem ellentétben mindent tudott a fényképezés technikai aspektusairól. Ő sohasem fotózott a pillanat hevében. Minden egyes képe elkészítését hosszas előkészület előzte meg. Nem az az ember volt, aki csak kimegy a világba a fényképezőgépével és lefotózza, amit érdekesnek talál. Ritkán fotózok embereket, mert szeretem a fényképezés magányát, azt, hogy egyedül csinálhatom, nem kell senkivel kollaborálnom. Ezért fotózok szívesen sírokat is. Ilyenkor egyedül vagyok a halottaimmal és beszélgethetek velük, anélkül, hogy bárki őrültnek nézne.”
Patti Smith fényképei közül számomra legkedvesebb Fender Duo-Sonic gitárjának homályos, életlen fotója. Ezen a gitáron játszva komponálta a dalokat, amelyeket ifjúságom idején úgy hallgattam, mintha személyesen nekem énekelné őket. Örülök, hogy nem profi módon, tűélesen örökítette meg a gitárt. Így homályosan, életlenül a kép számomra sokkal közvetlenebb, hitelesebb.
Patti Smith: Camera Solo
Wadsworth Atheneum, Hartford, Connecticut
2011. október 21. – 2012. február 19.
