A Ludwig Múzeum egy izgalmas és tartalmas kiállítást rendezett a múzeumok bajszát huzigáló modern művészekről. Gondolatok a Helyszíni szemlén.
A street art bristoli fenegyereke, Banksy 2005-ben becsempészte pár polgárpukkasztó festményét több New York-i múzeumba, többek között a MoMA-ba. Az eset azóta bejárta a sajtót, bekerült az utcai művész legendáriumába és az internetes folklórba. A nagy Banksy szemtelenül meghekkelte az avítt múzeumot, tükröt tartott az intézmény tarthatatlanul régimódi értékszemléletének és rendíthetetlennek önhittségnek. Micsoda briliáns ötlet, micsoda fantázia! Pedig hát… A kortárs művészek meghökkentő múzeumi beavatkozásai közül a hetvenes évek avantgárdistái már mindent eljátszottak, amit érdemes. Banksy csak elismétli a régi leckét, akárcsak a Nemzeti Galériában pár héttel ezelőtt Karácsonyi László, vagy a Spider sense egyik tagja, aki – félillegálisan – a hátán csúszkált a Szépművészeti Múzeum régi képtárának márványpadlóján, alulról nézve a festményeket.
Egy újszülöttnek minden vicc új – erről bárki meggyőződhet a Ludwig Múzeum intézménykritikáról szóló új kiállításán. TNPU (akkoriban St.Turba Tamás) ”87-ben a Vatikáni Múzeumba csempészett be egy terepmotoros-fotóból és cigipapírból készített kollázst, az őrök persze kitessékelték, de ő vadul fotóztatta magát a csecsemője fedezékébe vonuló barátnőjével. A magyar feminista művészet nemrég felfedezett pionírja, Kele Judit pedig három napra beköltözött a Szépművészeti Múzeum termeibe 1979-ben, ott műtárgyként ücsörgött, kordonok mögött cigarettázgatva.
De vannak sokkal durvább példák is, Banksy elbújhat szépelgő gegjével a profik háta mögött. Ivan Moudov például lopni jár a múzeumokba, az összeszedett szajrét (vödröcske, diafilm, levél stb.) csinos kellékes dobozban állítja ki, Duchamp előtt tisztelegve. Az orosz botrányhős, Oleg Kulik még durvábban lépett fel, meztelenül, négykézlábra ereszkedve, kutyaként védte a zürichi Kunsthalle bejáratát, megharapva a területére tévedő járókelőket. Ez persze a torzonborz és barbár Kelet-Európa-brand márkaépítése, nem múzeumkritika, de azért elég emlékezetes. A műfaj legnagyobb ásza kétség kívül Ulay (sokáig Marina Abramovic párja), aki 1976-ban szó szerint betört a berlini Neue Nationalgalerie-be, és ellopta Carl Spitzweg Szegény költő című alkotását. A finom biedermeier iróniával ábrázolt, manzárdszobában betegeskedő poéta Hitler egyik kedvenc festménye volt. Ez lett a veszte: Ulay-ék – film is készült róla – ellopták, körbehurcolták a város szimbolikus művészeti pontjain, végül pedig elhelyezték egy török vendégmunkás lakásán. Nem csoda, hogy a művésznek hamarosan el kellett hagyni az országot.
De mit akarnak az avantgárd művészek ilyen megszállottan a múzeumtól? Kézenfekvő a válasz: lerombolni. Már a futuristák is erről álmodoztak, hogy lángolnak a könyvtárak és hogy a csatornák vize elönti a múzeumokat. A sors fintora, hogy alig telt el két évtized Marinetti kiáltványa után, New Yorkban máris összehajolt pár vagány milliárdos, gondoltak egy merészet, és már meg is született a MoMA, vagyis a múzeumi formaldehidbe konzervált avantgárd és progresszió. A történet modellértékű. Természetesen alig akad művész, aki tényleg ne akarna a jövőben egy múzeumot se látni. Annál többen szeretnének bevonulni a kánonteremtő falak közé, elfoglalni a régit, vagy ha nem megy, lerombolni, és a sóval behintett helyén egy újat építeni. Ugyanaz a történet, mint ami lezajlott a 19. század végén a szecessziós mozgalmakkal. Az éppen aktuális új művészgenerációk kezében a modernség és a progresszió hangoztatása csak ügyes PR-fogás volt, valójában részt követeltek az öregek zsíros műcsarnoki bevételeiből. Amint sikerült a maguk ízléséhez hajlítani a hatalmasokat, rögtön megszelídültek – lásd a bécsi Secessiont, ami egy-két év leforgása alatt hivatalos állami megrendeléseket tucatjait nyerte el.
Ezt a forgatókönyvet játszották végig a fiatal neo-avantgárdisták is. A híres Elképzelés projekt – miszerint a mű egyenlő az elképzelés dokumentációjával – nem csak a hazai konceptuális művészet egyik nagy húzása volt, hanem lehetőség egy új gyűjtemény megteremtésére. De nem érhet minket váratlanul, hogy Bán András 1979-ben megalapította a Magyar Avantgárd Művészet Múzeumát és persze a – Ludwig kiállításán nem szereplő – Artpool útjára indítása sem. Miután pedig lezajlott a rendszerváltás, a neo-avantgárd nagy csinnadrattával bevonult a kánonba és a múzeumok falai közé, akkor meg elindult a helyezkedés és a klikkharc. 2003 óta működik a Hordozható Intelligencia Fokozó Múzeum, ami a korszak hibás művészettörténeti tudatát hivatott helyrebillenteni. Hogy itt ki kivel van, azt inkább tudni se akarjuk, de az azért lenyűgöző, hogy az obligát intézmény már 1200 műtárgyat illetve dokumentumot halmozott fel. (A műhelyt a NETRAF üzemelteti, vagyis A Neo Szocialista Realista Telekommunikáció Nemzetközi Paralel Uniója Globális Kontra-Művészettörténet-hamisítók Frontja.)
De mit csinál az avantgárdista a múzeumban addig, míg nem sikerül felépítenie a sajátját? Élősködik. Beleül a készbe, mint egy parazita, és várja, hogy szolid botrányhősként ráragadjon valami abból a nemes kisugárzásból, ami a patinás klasszikusokból árad. Ezért fotózta anno Birkás Ákos a tükröződő üvegeket a Szépművészeti Múzeumban, ezért montírozott Lakner László focistákat a márványcsarnokba és ezért készített Tót Endre éjszakai tárlatvezető füzetkét a londoni Nemzeti Galériához, csupa feketére mázolt reprodukcióval. Persze, persze, tudjuk, hogy ezek a művek a koncept art esztétikai önvizsgálatáról szóltak elsősorban. De a művészet mibenlétéről egy garzonlakásban is lehet elmélkedni, csakhogy ott nincsen kiállításnéző közönség és heccelhető nyárspolgár. Mit is mondott Birkás pár évvel később, a neo-avantgárd temetésén? „Az a művészet, amelyik a maga idejében nem kap nyilvánosságot, az a művészet nincs.” Hát ezért járnak botrányt kelteni az avantgárdisták a múzeumba: ott van a nyilvánosság.
Ludwig Múzeum
2011. július 22. – 2011. október 23.