Körösényi Tamás tanítványai egy kivételével eldobták a nehézkes
szobrászati alapanyagokat, leigázták a térrendezés esztétikai elvű
szempontjait, átbucskáztak magukon, és a nappali unalomig nézett tévé
készülékeit ízekre szedték, majd újraépítették. Ezekkel aztán
berendezték az első olyan szobát, ahol tévézni még lehet, de csatornát
váltani már nem. A nagy múltú Fészek Művészklub galériájában egyedül a
plafonról nem lóg televízió, de áll posztamensen, függ a falról, és mint
a belőtt gól, a háló csapdájába is került egy. A Körösényi Tamás
szobrász mester által irányított munkából látszik, hogy a téma iskolai
feladatként adott volt, amiből végül lett egy jó kis kiállítás.
Többnyire a szellemesség és a doboz életérzés diktálja a tartalmat, és az erősen konceptuális megközelítések mellett megférnek a kicsit sufnituning megoldások is. Szász György – egykori Körösényi tanítvány – Caspar-David Friedrich interpretációja nyitja a dobozok sorát. Szász a rá jellemző ironikus humorral reflektál a 3D Televízió tematikára. Az aprócska képen a tájba tekintő figura vasláncnak „támaszkodik”, amely nemcsak elválasztja a képtől, hanem röghöz is köti a tekintetet, a kontempláció fogalmát pedig kifordítja, mint egy levetett kabátot. Ezzel szemben, a tér túlsó végében Balázs Mariann könyvespolca felfogható házi oltárként is, amelyen egy Szűz Mária típusú szomorú hölgy tapinthatóan gipsztestet öltött a szárazvirág és a csipketerítő fölött.

Jobbról is, balról is sorakoznak a tévék, hol egy óriási „nyalóka” forma (Tóth Márton Emil), amelybe bekukucskálni lehet, és a szerencsés néző képet is láthat benne, hol pedig kézzel tekerhető mechanika képében (Arláth Krisztina). Van továbbá füstöt kibocsátó, foncsorozott felület, melyben a saját képünk megfordul (Parizán Mihály), Kormos Borbála steril szobatöredékében pedig a fehér, mini hajópadlón törpék sétálhatnának be egy túlexponált világ neon remegésébe. Szabó Ottó készüléke eredeti vázzal függőlegesen áll, belül a szerkezet helyett habgolyók mozgása indulna be, ha megnyomnánk a piros gombot.

A tér közepén Zoran Vukosavljevic doboza a körülötte lévő összes falsíkra reflektál, minden oldalán föltűnik az, ami mögötte is látható. A néző behajolhat a tökéletes nézőpontba és összerakhatja saját tévé-képét. Játékos reflexió Hitter Magdolna párna TV-je, ami a sarokban feszülő háló csapdájában hajtotta álomra puha testét. Kifelé menet, a kijárat közelében, meglepetésként ott van még egy „készülék” – a Fészek félhomályában a földön. Súlyos kődarab, amolyan leletféle. Megkövesedett televízióra emlékeztet, aminek a képernyője betört és felzabálta az idő. Sánta János Botond műve az egyetlen klasszikus értelemben vett szobor, és bár kikerült a klasszikus értelemben vett kiállítótérből, ez a legszellemesebb asszociációk egyike. A paleolitikumi lelet megrendíti időérzékelésünket. Ha nézzük, nem lehet egészen biztosan tudni, hogy most 2,4 millió évvel ezelőtt vagyunk, vagy már 2,4 millió évvel később.

Fészek Művészklub
2010. május 25. – 2010. június 11.