Most
derült ki, hogy Csíkvári Péter 1966-ban, a Rajzolj velünk!
című tévé műsorban szerepelt, 13 éves gyerekként, én pedig főiskolásként és
tanárként. Akkoriban sárkányokat készített a fiú. A tévében drótsárkányra
sztaniolt formázott, mert az élő adásban gyorsan kellett dolgoznunk.
A Képzőművészeti Főiskola után,
1976-tól, szobor-szerkezeteket épített Csíkvári, de egyszer csak megkívánta a
mintázást. 1983-ban, egy pályázatra, kavicsot tartó fiút készített. Én is
pályáztam, de ő nyert. Ez volt második találkozásunk.

2000-ben, operaházi kiállítását
követően már írtam is Csíkváriról. A fotó alapú digitális képek nagyok és
fekete-fehérek voltak. Angyalok szálltak fel az égbe és hullottak alá. 2001-ben
képeiért HungArt-ösztöndíjat kapott.

Mi történt a 3 találkozás
között és később? A Főiskola után, egy évig tanított, később állami
vásárlásokra adott be szobrokat, amiket többnyire megvettek. Sok pályázaton
vett részt, ahol a megrendelők nem a szoborral foglalkoztak, ezt rosszul
viselte a művész. Egy szobrát szereti igazán, bár a többit sem utálja. A Camera obscurát a Szekszárdi Művelődési
Ház elé készítette. Szerkesztett mű, de nem hideg-racionális módon. A formák
egymásból csúsznak ki, lágyan, és farokszerűségben végződnek. Tudatosság –
ösztönösség – játékosság együtt van a műben. Csíkvári szeretné egyszer
megcsinálni nagyban Apám asztala című
munkáját, amely egy tiszta, geometrikus szerkezet, de a vonalzók és szögmérők
kaotikus rendje oldja a zártságot. A művész szereti magát elemezni, főleg erős
kettősségét. Azokat a szobrait kedveli, amiket ösztönösen indított. A későbbi munkáinál
látja a tudatos kezdést, ezért nem izgatja őt. A kettősség a figurális és az
épített között is fennáll. Csíkvári az építettséget választja, de a sziluettek
figurálisak maradnak.

A szobrok lassan síkba
vándorolnak. A fotó alapú digitális képek továbbra is az épített térről
szólnak, de megjelenik az ember-modell, a maga szép-naturális valójában. A
képsíkban találkoznak, ami az agy számára tér, méghozzá gazdag, variálható és
örök tér. Talán Csíkvári szépségmániája az örökkévalóság vágya miatt alakult
így, bár ő ezt nem érzi. Szépségre törekvése belülről fakad, nem a másoknak
tetszés vezeti. Nagyon érdekes ez a tény, mert az új képeket sokan szeretik.
Végre sikeres is lehet a művész, nem csak elfogadott. 1985-92-ig nem csinált
szobrokat, divattervezéssel foglalkozott, de azért gondolkodott a szobrászat
jövőjéről. A tervezésből megmaradt gyönyörű drapériák más értelmet kaptak a
jövendő fotókon.

Lehet, hogy a cél érdekében a szépséget
is bevetettem, kérdezi magától Csíkvári. Mi ma a szépségideál? Sokat változott
a görögök, a reneszánsz és a barokk óta. A csúnya is lehet már szép, ha erős,
és meggyőz minket, hogy felejtsük el a magunkban dédelgetett szépségideált. A
kaméleon sem szép vagy csúnya, olyan, amilyen. A néző felé alakítja testszínét,
a háttértől függően. A gyerekkori kaméleon történet ellentmond sok mindennek, de
tovább megyünk. Mi önazonosak vagyunk mindketten, de számomra az igazsághoz
vezető út göröngyösebb, mint Csíkvári útja. Nekem a csúnya a szép, neki a szép
a szép, bár kissé lehűti a közeledőket, ne legyen a dolog olyan egyszerű. A
feketének és fehérnek ezer színe van a képeken, a hótól a pokolig.

A főiskolai modell púpját
Csíkvári nem mintázta meg, de a mester mindig odatette, a realizmus nevében.
Kinek van igaza? Annak, aki a szörnyűségekkel van elfoglalva, vagy annak, aki a
szépséget keresi?

A nagy, fotóalapú digitális
képek beállított jelenetek, klasszicizálva. A szépséget már megcsapta a halál
szele, mint Richard Straussot a Négy
utolsó ének-ben. Régen a fotó realista volt, nem voltak eszközei a tények
megváltoztatására. Ma már bármit lehet tenni, és ez ijesztő! A valóság elveszti
hitelességét, ízét és szagát. Már a realista fotótól is azt kérdezzük,
valódi-e? A gyerekek már a gép valóságát tekintik igazinak. Csíkvári képeinek
valós megértéséhez komoly freudi-jungi előképzettség kell, bibliai ismeretek,
művészettörténeti ismeretek és az élet ismerete. Bele kell mélyednünk a képek
időtlenségébe, sokáig ott kell maradnunk. Leselkedhetünk és pőrére
vetkőztethetjük testünket és lelkünket. Minden művész szeret kukkolni, de a
rejtélyeket is szeretné megoldani. Csíkvári tudja, hogy a rejtélyeket nem lehet
megoldani, de azért kísérletezik. A kísérletezés nagyon mai, nagyon kortárs a
művészben. Rembrandt és Giorgione puha fényei itt már kegyetlenek, ölni is
tudnak. Ebben a képi világban minden tökéletesebb a tökéletesnél. Férfiak és
nők áttáncolnak egymásba. Se múlt, se jövő, csak jelen van, csak egyidejűség.
Itt kell a paradicsom, mert nincs másik világ.

Fabényi Júlia Csíkvárinál az
eleven anyag holttá preparálásáról beszél, és arról, hogy magunkat szeretni könnyű,
de másokat szeretni nehéz. Csíkvári életszerető, mint a görögök, és
halálszerető, mint a századvég.

Wehner Tibor üdvözli Csíkvári
visszatérését a szobrokhoz. Ő klasszikus szoborépítést lát és gyönyörű
anyagkezelést. Azt is látja, hogy minden szobor új problémát vet fel, amit
mindig új módon kell megoldania a művésznek.

Nincs fájdalom nélküli igazság,
mondom én. A túlzott szépség is lehet fájdalmas, tehát igaz. Csíkvári
művészete, és ő maga is, titokzatosságba burkolózik, bár egy paradicsomban él,
kutyák, macskák, madarak és virágok között. Egy fő gyöngéje van, nagyon
kíváncsi, ezért ki lehet csalogatni barlangjából, és akkor sokat és szívesen
beszél magáról.