Ötven évvel ezelőtt történt, hogy a magyar kultúrpolitika akkori legfőbb irányítója, Aczél György megkérte Németh Lászlót, mondja el, mit gondol a tevékenységéről, mi az, ami szerinte jó és mi az, amin változtatni kellene.
A kitűnő író szelíden elhárította a kérést, mondván, ilyen hamarjában nem tud mindenről érdemben beszélni. „Akkor írja meg egy levélben!” – mondta Aczél.
Németh László hazament és hozzálátott. Hosszú levél lett: száz gépelt oldal. Aczél állítólag végigolvasta, kényszerűen jó képet vágott hozzá, de a javaslatokkal nemigen tudott mit kezdeni. Vélhetően nemcsak azért, mert az ő ideológiai szempontból merev, formai szempontból korlátolt perspektívájába aligha lehetett volna beilleszteni a konzervatív író sajátos idealizmusát, hanem azért sem, mert a konzekvens, szabad értelmiségi programokból majdhogynem képtelenség ugyanolyan konzekvens politikai programot létrehozni. Ez jutott eszembe, amikor megkaptam a megtisztelő felkérést: vajon miféle hozadéka lehet egy ilyen alkalomnak? A szépirodalom persze mindig is más helyzetben volt, mint a képzőművészet, bár aligha vitatható, hogy a mai magyar írók között sincs olyan erkölcsi vátesz, mint egykor Németh László vagy Illyés Gyula volt: az ő szavukra az egész ország figyelt. A rendszerváltozás után az irodalom is elvesztette azt a XIX. századból áthagyományozott funkcióját, hogy irányt mutasson a népnek. Vajon hányan gondolják azt komolyan, hogy egy ilyen tanácskozás, mint ez a mostani, bármiféle gyakorlati eredménnyel járhat? Azt hiszem, nem sokan. Ám ez nem ok arra, hogy ne tegyünk meg minden tőlünk telhetőt ennek érdekében.
Rövid előadásomat klasszikus módon három részre szeretném tagolni. Szívem szerint először összefoglalnám, hogy mit lehet tudni, aztán vázolnám, hogy mit lehet tenni, végül számba venném, hogy mit lehet remélni.
Mit lehet tudni?
A gazdasági válsággal egy időben Magyarországon válságba került a nyugati keresztény alapú, hagyományosan európainak nevezett erkölcs, a klasszikus műveltség (amit a németek Bildungnak neveznek) a kultúra perifériájára szorult s mindezektől nem függetlenül az értékteremtő művészet (amit magas művészetként szokás aposztrofálni) identitása megingott. Az okok számosak: az az egyszerű magyarázat, mely szerint mindenről a pénztelenség tehet, messze nem kielégítő – még akkor sem, ha tudjuk, hogy az anyagi források szinte minden területen olyannyira megcsappantak, amely korábban elképzelhetetlen volt. Egy saját példa: a rendelkezésemre álló adatok alapján úgy látom, hogy az elmúlt száz évben – beleértve a világháborús éveket is – egyetlen alkalommal sem fordult elő, ami idén, nevezetesen hogy az állam a mindenkori kortárs magyar képzőművészet nemzeti intézményének, a Műcsarnoknak annyi közhasznú támogatást sem tudott adni, ami az épületfenntartás, a bérek és a járulékok költségét fedezné – ehhez idén több mint hatvanmillió forint saját bevételt kellett hozzátennünk. Magyarán: szakmai programokra azt költhettük, amit saját bevételként – a hatvanegynéhány millió forint felett – megtermeltünk. Könnyen belátható, hogy mindez jelentősen korlátozta, korlátozza a lehetőségeinket. Van-e joga ehhez az államnak? Természetesen igen. Még akár ahhoz is, hogy a klasszikus műveltségre egyfajta fölösleges luxusként tekintsen, az értékteremtő művészetet pedig a piac felé terelve felszámolja. Élénken él bennem tízegynéhány évvel ezelőttről egy televíziós jelenet, amit egy bulvárműsorban láttam: a Győzike nevű táncdalénekes vitatkozott az élet fontos dolgairól Sebeők János íróval. Utóbbi a beszélgetés egy pontján Mozartra hivatkozott, mire Győzike elszörnyedt. „– Ne hülyéskedj János! Hát ad neked kenyeret az a Mozart? Most őszintén?” Ez egy konzekvens álláspont, amit akár az államnak is joga van képviselni. Számos példát tudnék sorolni rá – de egyet sem a nyugati keresztény kultúrára épített államok közül. Konzervatív gondolkodóként úgy vélem, hogy Magyarországon, ebben az ezeréves európai államban a tradíció olyan erkölcsi és kulturális értékeket örökít át nemzedékről nemzedékre, amelyek fontosabbak a gazdasági és a pártpolitikai érdekeknél. Magyarországnak ma nemzeti kormánya van. Természetesen jól tudjuk, hogy ennek a kormánynak a gazdasági mozgástere lényegesen szűkebb, mint a jelenlegi brit, német, lengyel vagy éppen a korábbi magyar kormányé, de azt is tudnunk kell, hogy vannak olyan alapvető erkölcsi és kulturális, a szó eredeti értelmében vett nemzeti értékek, amelyekkel kapcsolatban egy nemzeti kormány nem köthet kompromisszumokat. Ezt akkor sem feledhetjük el, ha néha már úgy érezzük, hogy a politika a bálványimádás bűnébe esik, ahol a bálványt úgy hívják: 3% alatti költségvetési hiány. Nem akarom elviccelni, tudom, hogy ez nagyon fontos, mert meghatározza a gazdasági kereteket. A marxista és a posztmarxista felfogások szerint a gazdaság (mint egyfajta alap) határozza meg a kultúrát is, mint az úgynevezett felépítmény részét. Annak idején az iskolában ezt úgy tanították, hogy a lét határozza meg a tudatot. Az információs társadalom, amelyben manapság élünk, már önmagában élő cáfolata ennek a tézisnek, de egy nemzeti kormány egyébként sem azonosulhat az efféle klisékkel: könnyen belátható, hogy nem a lét határozza meg a tudatot és nem is a tudat határozza meg a létet. A helyzet ennél némiképp komplikáltabb. Ez nem baj – a gond az, hogy ez a komplikált rendszer, amelyet a nyugati kereszténységre épülő, azaz a szó eredeti értelmében vett európai társadalmakban általában számos elem tart egyensúlyban, Magyarországon egy ideje mármegborult – ahogyan az előadásom elején említettem, nem a gazdasági krízis következtében, hanem az erkölcs válsága, a klasszikus műveltség perifériára szorulása és a magas kultúra, azon belül is a művészetek identitásának zavarai miatt. Amikor azt állítom, hogy a képzőművészet intézményrendszere Magyarországon válságban van – és ezt állítom –, nem tudok eltekinteni ettől az összefüggéstől. Nehéz eltúlozni a válság súlyát – emiatt nagy a mi felelősségünk is. Nekünk mindannyiunknak, akik úgy látjuk, hogy a gazdasági mozgásterét tekintve meggyengült, morális-szellemi állapotát tekintve zilált Magyarország számára létkérdés a kulturális identitás megszilárdítása, fel kell vállalnunk ezt a felelősséget. Ezért is fontos ez a mostani tanácskozás.
Bár nem vagyunk politikusok, jó lenne, ha valamiféle érdemi választ tudnánk adni a kérdésre:
Mit lehet tenni?
Vannak helyzetek, amelyek bénítóan hatnak az emberre, de a bénultságon máris túl leszünk, ha megtaláljuk a cselekvés lehetőségét. Eszembe jutott egy történet, amit Önök közül bizonyára többen ismernek, de talán akadnak, akik nem, ezért röviden elmesélem. Amikor 1953-ban meghalt Sztálin, a hír hallatán megállt az élet Magyarországon is. A gyárakban, üzemekben leállt a termelés, az emberek felsőbb utasításra vártak, hogy mit kell tenniük ebben a helyzetben. Így történt ez abban a kisvárosi üzemben is, ahol órákon át hiába várták az útmutatást, egyre kínosabbá vált a helyzet, míg végül a párttitkár kiállt a kollektíva elé és azt mondta: Javaslom elvtársak, rijjunk! És ríttak. Mindannyian tapasztaljuk, hogy a kulturális sajtó egy része a pénztelenség miatt most valami nagyon hasonlót javasolt, javasol. És azt is láthatjuk, szép számmal vannak, akik sírnak. Ez persze érthető és nagyon is indokolt – de ahogy Sztálin halálakor sem volt, most sem autentikus válasz arra az új helyzetre, amellyel szembe kell néznünk. Két dolgot talán tehetnénk. Mindenekelőtt meghatározhatnánk, hogy miféle profillal, milyen elvek és értékrendek mentén dolgozunk. Ha bárki úgy gondolja, hogy ez fölösleges, annak azt ajánlom, nézze meg, miféle zavarok vannak a rendszerben: akad például olyan nem művészeti múzeum, amely korábbi gyakorlatától és szerepétől eltérően mostanában – ki tudja, miért? – kortárs művészeti kiállításokat rendez, egy fontos nemzetközi reprezentáció alkalmával az állam a nemzeti intézményekkel szemben egy kétséges színvonalú, profitorientált magángalériát támogat – és így tovább. Nemcsak azért lenne fontos világosan, a szakmán túl is érthető módon megfogalmazni, hogy mi tekinthető olyan magas színvonalú művészeti teljesítménynek, amely a nemzeti kultúra részévé válhat, mert azt látjuk, hogy egyre többen vannak, akik nem művészi kvalitásuk, hanem politikai kapcsolatrendszerük révén vindikálnak maguknak elismerést, hanem azért is, mert ez a magyar képzőművészet nemzetközi elismertetésének alapja. Csontvárytól Vajda Lajoson át Kondor Béláig sok-sok olyan alkotó van, aki a magyar kánon szerint nemzetközi rangú művész, de a nagyvilág nem hajlandó tudomást venni róla. Miért nincs ezeknek az alkotóknak a művészetéről nemzetközi kontextusban is értelmezhető monográfia? Ugyanazért, ami a kortárs művészet befogadhatóságában is a legnagyobb gát: fájóan hiányoznak az elméleti alapú elemzések, s az ezekre épülő kánon. Nem olyan monográfiákra lenne szükség, amelyekből megtudhatjuk, hogy hol és mikor született a művész, hol járt iskolába stb., hanem olyan értekezésekre, amelyek képesek világosan érvelni amellett, hogy miért értékes egy műalkotás és miért nem az egy másik. Ez a másik dolog, amit meg kellene tennünk. Éppen ideje lenne, hogy az ideológiát leváltsa az esztétika. A jó művészetben ez az alap – nem pedig a politikai alapon szerzett jogok. Erre lehetne építkeznünk. Egy olyan országban, ahol a művészeti szervezetek tisztességes működésének mégiscsak van némi hagyománya, joggal kelt visszatetszést, ha a pénzosztó állami kuratóriumokban jórészt újonnan alakult, ideológiailag motivált társaságok képviselői ülnek. Az ilyen poszt-kádári művészeti szervezetek helyett valódi művészeti értékalapú szerveződések segíthetik a magyar képzőművészetet – például abban, hogy ne lehessen többé magas művészetként „eladni” szimpla magyarellenes provokációkat. Ez persze nemcsak bennünket érint, hanem szinte minden posztszocialista országot. Egy neves lengyel művész és kurátor nemrég azt mondta, és tudom, hogy ezt a meggyőződését Magyarországon is sokan osztják: „Minden jó művész szükségképpen baloldali.” Innét kell visszajönnünk. Hála Istennek, demokrácia van – mindenki olyan művészetet csinál, amilyet akar. Sokan művelnek magas színvonalú politikai művészetet, ami mindig autonóm és esztétikai szempontból kvalitásos, de nálunk a politikai művészetnél nagyságrendileg több a politikailag befolyásolt, annak alárendelt művészet. Márpedig a jó művészet soha nem lehet a politika szolgálóleánya. Ebből a szempontból mindegy, hogy az a politika miféle.
Struktúráját tekintve a magyar képzőművészetben továbbél a kádárizmus: éppenséggel olyan fiatal emberek éltetik tovább, akik annak idején még nem voltak, nem lehettek pozícióban, de az általuk újólag felvállalt, ad absurdum a nemzetköziség zászlaja alá bújtatott provincializmus akolmelege ugyanúgy áporodott levegővel árasztja el a hazai képzőművészetet, mintha csak a pártállami időkben lennénk. Meg kell szabadítanunk az ideológiai béklyótól a kortárs képzőművészetet, új fórumokat kell kínálnunk a hazai közönségnek és lehetőséget kell adnunk a magyar képzőművészeknek, hogy érvényes módon kapcsolódhassanak a nemzetközi szcénához.
Mit lehet remélni?
Négy olyan területet látok, ahol – tervezhető időtartam alatt – jelentős változás érhető el. Az első a közoktatás. A most folyó oktatási reform lehetőséget kínál arra, hogy a jelenkori művészet szempontjait átvevő, korszerű szakmai modulok jöjjenek létre az alsó- és középfokú oktatás számára. Joggal remélhetjük azt is, hogy az egyetemi oktatásban – mesterszinten – elindulhat egy olyan korszerű kurátor- és kritikusképzés, amely elsősorban kép- és medialitáselméleti, valamint esztétikai alapokra épül. A harmadik terület: a kommunikáció. A hazai képzőművészeti fórumokon zajló diskurzusok többnyire belterjesek, nem egyszer a szakmai etikát is nélkülözik. A katalógusokban megjelenő tanulmányok jelentős része – függetlenül attól, hogy hány és milyen nyelven lát napvilágot – a nemzetközi szakma számára érdektelen, mert többnyire hiányzik a releváns nemzetközi kontextus megjelenítése, nem tisztázottak a szerző kritikai viszonyulásának elméleti alapjai, előfeltevései stb., így a szöveg inkább csak afféle élménybeszámoló marad. Másfelől viszont fájóan hiányoznak azok a fórumok is, amelyek a műkedvelő közönségnek szólnak – közérthetően. Úgy gondolom, hogy ezen a területen is viszonylag hamar előreléphetünk, s közösen megteremthetjük a szakmai minimumot a kortárs művészet recepciójára vonatkozóan, amely immár nem klikkekre, barátságokra és érdekszövetségekre épül, hanem elméleti-esztétikai szempontokra. A negyedik terület a kortárs képzőművészet finanszírozása. Jóval több pénz kellene, de nyilvánvaló, hogy több pénzre a jelenlegi gazdasági körülmények között ebben a struktúrában nem számíthatunk. Ugyanakkor a szituáció alkalmas arra, hogy minden érintett számára egyértelmű, átlátható értékrend alapján bonyolított állami finanszírozás jöjjön létre – úgy látom, az NKA átszervezése is ezt a célt szolgálja. Sokat jelentene, ha lennének új formák, amelyek kiemelnék a kultúra nemzeti intézményeit (akár ahhoz hasonló adókedvezménnyel, mint az úgynevezett látványsportok esetében – itt ez nagyságrendekkel kisebb összeget, de hatalmas segítséget jelentene a biztonságos működéshez), azokat a nemzetstratégiai jelentőségűnek tartott művészeti központokat, amelyeknek magas színvonalú működtetését az állam minden körülmény között elsődleges feladatként kezelné.De a kisebb kortárs művészeti intézmények finanszírozása is nehezen folytatható új támogatási formák (például a műkereskedelemből befolyó adó egy részének átadása) nélkül.
Nemrég, a viharos sajtóvisszhangot keltő kínai magyar kiállítás kapcsán többen felvetették, mi lehet a morális és szakmai szempontból egyaránt elfogadható eljárás ilyen esetben – engedjék meg, hogy ehhez most röviden én is hozzászóljak. Bár a rendszerváltozás óta jóval kevesebb ún. „államközi”, vagyis politikai egyezség révén létrejövő kiállítási lehetőség adódik jelentős külhoni művészeti központokban, mint a szocializmus idején, azért – mint a pekingi példa mutatja – most is vannak ilyenek. Sajnos a magyar művészet nemzetközi reputációjának növelésére ezek csak nagyon kevéssé alkalmasak. Mivel a meghívás ilyenkor nem egy-egy művésznek vagy kurátornak, hanem az államnak szól, a szakmai megfontolásokat jórészt felülírják a diplomáciai és politikai szempontok. Mégis, a kínai esetből tanulva megfontolandónak tartanám egy, némiképp a német IFA-hoz hasonló szervezet létrehozását, amely képes lenne átláthatóan, a hazai mutyizásoktól nem befolyásolt módon, magas színvonalon előkészíteni, megszervezni és lebonyolítani hazai művészek külföldi kiállításait. Szervezetileg ez becsatlakozhatna a kortárs magyar képzőművészet nemzetközi bemutatására a Műcsarnok által létrehozandó galéria-hálózat hazai bázisához. Mindannyian ismerjük azokat a külföldi – lengyel vagy román – példákat, amelyek meggyőzően bizonyítják, hogy viszonylag kis anyagi ráfordítással komoly művészeti sikerek érhetők el – a magyar képzőművészetre is ráférne valami hasonló.
A nemzetközi szcénához való megalapozott és tartós kapcsolódáshoz a Műcsarnokban egy olyan projekten dolgozunk, amely 2014 tavaszától rendszeres fórumot biztosít majd a magyar képzőművészetnek: ez lesz a Budapest Biennálé. Amennyiben a „múzeumi liget”-ként ismert elgondolás eljut a részletes koncepcióig, fontosnak tartanám, hogy abban a biennálé is megjelenjen. Nagy szükségünk van egy olyan eseményre, amely a magyar fővárost a kortárs képzőművészet fontos helyszíneként pozícionálja a nemzetközi szcénában. A Műcsarnok képes ennek az előkészítésére és koordinálására, az állami költségvetés számára pedig nem jelent teljesíthetetlenül nagy terhet. Bízom benne, hogy az ezzel kapcsolatos ígéretét tartani tudja a kulturális kormányzat. A tervezett Budapest Biennálé témaválasztásaival képes lesz mindannyiunk számára fontos társadalomkritikai diskurzusokat megnyitására és nem utolsó sorban képes lesz megjeleníteni a kortárs képzőművészet aktuális irányzatait, tendenciáit. Nemcsak a Műcsarnokban, hanem a város több pontján. Ennyiben ez nem pusztán művészeti, hanem városarculati és turisztikai projekt is, amely Magyarországot és a magyar művészetet pozícionálja majd újra. Szeretném, ha ennek sikeres megvalósítása m
ndannyiunknak fontos lenne. Ezzel a világraszóló eseménnyel a kortárs magyar képzőművészet elindulhat azon az úton, amelyen már rég el kellett volna indulnia, s amelyen óriási hátránya van nemcsak a nemzetközi mezőnyhöz viszonyítva, de a magyar kultúra egészéhez képest is. A képi paradigmaváltás és a virtualitás korszakában különösen fontos a képi jelrendszerek értése és megértetése, s ennek megfelelően a vizuális kultúra magas művészeti értékeinek a bemutatása és megőrzése.Kérem Önöket, hogy álljanak e fontos ügy, álljanak a kortárs magyar képzőművészet ügye mellé! Köszönöm, hogy meghallgattak.
(Elhangzott 2011. október 28-án a Parlamentben, az Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottságának szakmai nyílt napján.)