A fény és a hang a képzőművészetben, ez a témája a Pompidou Központ nemrégiben megnyílt kiállításának, a Sons & Lumières-nek. Ma már magától értetődőnek tűnik, hogy a kortárs képzőművészet kifejezési eszközei közé tartozik a fény és a hang is, de ehhez sok-sok egymást követő generáció kísérletező művészeinek munkájára volt szükség.Amint arra a kiállítás alcíme, A Hang története a XX. század művészetében is utal, mindazokkal a fontosabb állomásokkal, jelenségekkel találkozhatunk, amelyek meghatározó jelentőségűek voltak a képzőművészet napjainkig tartó átváltozásában. A három témára épülő tárlat első részében a képi forma zenei  megjelenítéséig vezető utat kísérhetjük figyelemmel. Morgan Russell a tizes években úgy festette absztrakt kompozícióit, hogy azokat a színeket alkalmazta, amelyek meglátása szerint leginkább megfeleltek a keresett formának. Míg az ő és Stanton Macdonald-Wright szinkronista képei láttán még nem merül fel a nézőben a hang, a zene gondolata, addig Kandinszkij (1866–1944) és Kupka (1871–1957) úgy használták egyes absztrakt képeiken a színskálát, mint ahogy a zenét komponáló szerzők a hangjegyeket, Baranoff-Rossiné (1888–1944) zseniális találmánya, az 1925-ben szabadalmaztatott «optofonikus zongora» pedig már azt is lehetővé tette, hogy a kivetített színek látványát az egyes színeknek megfelelő hangokból képzett zene kísérje. Picabia (1879–1953) dzsessztől inspirált alkotásai, Arthur Dove-nak (1880–1946) Irving Berlin és George Gershwin zenéjének hallgatása közben készült képei, Klee (1879–1940), Marcel Janco (1895–1984), Braque (1882–1963) és Sophie Taeuber-Arp ( 1889–1943) ritmikus kompozíció, valamint Viking Eggeling (1880–1925) et Hans Richter (1888–1976) kísérleti absztrakt filmjei alkotják többek között még ezt a szekciót. A második rész a már említett Baranoff-Rossinét is foglalkoztató problémának, a zene képre történő átiratnak különböző formában jelentkező megközelítésével foglalkozik. Moholy-Nagy Lászlónak (1895–1946) közvetlenül a lemezmatricára vésett rajzaitól, Raoul Hausmann (1886–1971) látható formákat hanggá alakító «optophone»-ján, Brion Gysin (1916–1986) fényeffektusat alkalmazó «altatógépén», a Dreamachine-on (1963) és Bill Viola (1951) hang -és fényrezgést felhasználó (Hallway Nodes, 1972) munkáján át, Nam June Paik (1932) videoinstallációjáig, a technikai megoldások leszélesebb skálájával találkozunk itt. A harmadik fejezet arra, a Fluxus-nak a hatvanas években vallott alapelvére épül, miszerint a a művészet és a hétköznapi élet között eltűntek határok. Luigi Russolo (1885–1947) városi zajokra épülő hangképző szerkezete, John Cage-nek (1912–1992) – aki azt tanácsolta, hogy «ha zavar egy hang, akkor hallgasd» – a zajeffektusai és a «The Sounds of Silence, 4’ 33» című, négy perc harminchárom másodpercig tartó csendjének 1944-es kottája, valamint Beuys-nek (1921–1986) Ingmar Bergman Csend-jére referáló filmje, a «The silence of Duchamp is overrated» alkotják ennek a résznek gerincét. Christian Marclay (1955) földre fektetett installációján, CD-szőnyegén áthaladva búcsúzunk a mintegy négyszáz alkotást és dokumentumot felsorakoztató, sokműfajú kiállítástól, ami 9 eurós belépő ellenében, január 3-ig látogatható.