Rövid késéssel a hazai
közönség is kaphat végre egy kis ízelítőt az utóbbi egy-két esztendő kortárs
művészeti szenzációjából, az indiaiakból. Az Inda Galériában egy fiatal
sztárművész, Chintan Upadhyay mutatja be hagyományos miniatúrákkal kidekorált,
mutáns csecsemőket ábrázoló szobrait és festményeit.
Chintan méregdrága feltörekvő csillag a globális
műkereskedelem egén, népes műhellyel dolgozik, világszerte kiállít, miközben
Sandarbh néven saját művésztelepet is üzemeltet. A Sandarbh 2003 óta szervez
alkotótáborokat a szubkontinens vidéki településein, megpróbálva párbeszédet
kezdeményezni az elmaradott körülmények között élő helyi parasztok és a
nagyvárosi kortárs művészek között. A Képzőművészeti Egyetemen megrendezett,
Textus–Kontextus címet viselő tárlat ennek a párbeszédnek a gyümölcseit
mutatja be. Shreyas Karle például szövegbuborékokkal kiegészített
fotósorozatokban dokumentálja vidéki akcióit: hol egy helyi paraszthős
történetéből készített színdarabot, hol megpróbált felrázni egy
rizspehelygyártásba belefeledkezett, unalmasan egysíkú falut. Van abban valami
civilizátor-gőg, ahogy a trendi konceptuális művészek bemasíroznak a feudális
parasztok közé, és megpróbálják felfedeztetni velük saját identitásukat, miközben
unos-untalan a fogyasztói társadalom globális termékeivel küszködnek. Kirron
Telkar például színesre festett pillepalackokat és hírességek fotóival
illusztrált bevásárlószatyrokat hordott össze egy installációba, Sanjeev
Khandekar betapasztott bőrlabdákkal utalt a futball erőszakos voltára, Veer
Munshi egy elüldözött vallási kisebbség omladozó kasmíri házait fotózta, Sakshi
Gupta pedig egymásra hányt tizenhárom darab jutazsákot. A nyers növényi
rostokból szőtt durva zsákok eredetileg a jutatermelésről híres Bori
buszmegállójában döbbentették rá a helyieket gazdag történelmi örökségükre. A
Barcsay-terem kopott parkettája minden bizonnyal nem a legideálisabb közeg a mű
teljes tartalmának kibontására. Bárhogy nézzük, a művészkolónia alapproblémája
a kilencvenes években volt aktuális Magyarországon, amikor még rá lehetett
csodálkozni a fogyasztói társadalom és a globalizáció működési mechanizmusára.
Az indiai művészek épp most teszik ezt (a gazdasági motor a kilencvenes években
pörgött fel a szubkontinensen!), nem túl eredeti, de tiszteletre méltó módon.
Ez az alapító Chintan Upadhyay vezérgondolata is, aki a mutáns babáira utalva
terhes fotót – férfiról van szó! – közölt magáról a helyi újságban. Máskor
pedig a tiltott pornó miatt sopánkodik, klippet mixelve a magán célra készült,
erotikus mobiltelefon-felvételekből. Bár a válogatott anyag témköre kissé
anakronisztikus Magyarországon, felveti a társadalomtudatos kortárs
képzőművészet nagy kérdését: lehetséges-e importálni a konceptuális gyakorlatot
a nagyvárosi szubkultúrákon túlra, a rizspelyhek és jutazsákok világába.
Megpróbálni biztosan lehet – de valószínűleg a gyakorlott budapesti
kiállításnéző jobban érti a jutazsákok identitásképző erejét, mint az eredeti
célközönség.
Képzőművészeti Egyetem (Barcsay-terem)
2009. december 10.– 2010. január 20.