Két fontos
művészettörténeti adalék Borsos Józsefről: az élete végén vendéglősként
tevékenykedő 19. századi piktort halála után teljesen elfelejtették, ugyanakkor
az 1910-es, 1920-as években zajló újrafelfedezése valóságos Borsos-lázat
indított el, a hamisítók a kvalitásosabb korabeli festményeket rendszeresen
látták el a szignójával.
Álljon még itt egy meglepő harmadik tény is: komoly
életmű-kiállítást még sosem rendeztek neki, pedig bérelt helye van a 19.
századi magyar művészettörténetben. Ez utóbbiban közrejátszott, hogy szinte
semmiféle írott hagyaték nem maradt fenn utána, a curriculum hézagjait a bő
fantáziával megáldott monográfusok és regényírók pótolgatták ki. De az
ellentmondásos megítélés fő oka mégiscsak egy szó: biedermeier. Borsost ezért
szeretik és ugyanezért utálják. A köztudatban a biedermeier a kedveskedő
kispolgári giccs szinonimája, a harmatos rózsabimbók, a csapott vállú
porcelánbabák és az illedelmes zsánerek stílusiskolája, tele azzal negédes
egyszerűséggel, ami a napóleoni lázálmok után meghódította a középosztály
szívét. Csupa báj és kellem. Kétségkívül ez itatja át a Nemzeti Galéria nagy
nyári produkcióját, a Borsos József-kiállítást is! Ártatlan rózsapírban fürdő
arcocskák, selymes fénnyel csillogó, jólfésült hajtincsek, ropogósan hófehér
atlaszszoknyák, udvariasan kibomló selyemingek és persze a könnyed ecsettel
odabiggyesztett ólomfehér cseppek, amik nedvesen elevenné teszi a szemeket.
Borsos ügyes kezű portretista volt, a bécsi Akadémián tanult az 1840-es
években, majd a császárvárosban praktizált. Festett zsánereket Danhauser
modorában és csendéleteket Waldmüller stílusában. Az előbbiek kicsit
közhelyesek, az utóbbiak közül viszont egyet maga a császár vásárolt meg! És
itt álljunk is meg egy pillanatra: Borsosért elsősorban nem a kispolgárok
lelkesedtek. Olyan nagyurak egyengették az útját, mint Esterházy Pál Antal,
akiről egy hatalmas reprezentatív arcképet is készített. Az álarcosbál után
könnyed pongyolában nevetgélő lányokról festett zsánerképét szintén a herceg
vásárolta meg, nem egy hízott nyárspolgár. A pesti műkritikusok viszont
leszólták az életképet, pontosan érezve, hogy Borsos a frivol neorokokó
divatnak hódolva festette, amit túl romlottnak talált a magyar közízlés. A
leányok ugyanis sikamlós metszeteket nézegetnek, háremhölgyekként összebújva a
buja 18. századi enteriőrben. (Ezért nevezte őket a városi legenda az Esterházy
herceg szeretőinek!) A biedermeier stílus tudományos tisztára mosása –
Borsostól függetlenül – éppen mostanában zajlik. A nagy nemzetközi kiállítások
kiderítették, hogy nem a nevetni való kispolgárok körében született meg, hanem
a francia forradalom tanulságait levonó, egyszerűségre és puritánságra törekvő
arisztokraták között. Funkcionalista bútorművészete a modernista dizájn ősapja,
festészetének pedig a realizmus köszönhetett sokat. És ez akkor is igaz, ha
Borsos éppenséggel a kései bécsi biedermeierhez csatlakozott, ami mindenekelőtt
negédes volt. Ugyan szeretett volna továbblépni az oldottabb, festőibb
neorokokó irányába, de azt csak a főrendi megbízói favorizálták. Dokumentumok
hiányában sosem tudjuk már meg, miért települt át Borsos 1861-ben Bécsből
Pestre és miért cserélte le a palettát a fényképezőgépre. Szakmai válság,
pénzkeresés vagy magánéleti gondok motiválták? Csak annyi biztos, hogy
hazatérve letette az ecsetet. Így csak a legjobb magyar biedermeier festő
titulus jár neki. A rosszkedvű magyar fátum, az ugar, vagyis az
intézményrendszer hiánya – ahogy legtöbb 19. századi kollégája esetében – rövidre
vágta az életművét. A kiállítás bemutatja Borsos teljes munkásságát, a korai
barokk festménymásolatoktól kezdve a biedermeier portrékon át a több száz
vizitkártya-fotográfiáig.
Magyar Nemzeti Galéria
2009. június 18.–október 25.