A fiatal realista festőművész, Kondor Attila ezúttal a Szókratész előtti görög bölcselővel, Parmenidésszel invitál egy közös sétára a belvárosi művelődési ház kicsiny aulájában.
Kondor a neokonzervatív Sensaria festőtársaság tagja, így nem csoda, ha a medializált valóság helyett az ókori filozófus hexametereit választotta. Bár a görög citátumok csak hangulati (vagy éppen nyelvjátékon alapuló) rokonságban állnak hosszúkás vásznaival – a képek saját életüket élik. Kondor festményei, mint a klasszikus alkotások általában, a meditatív katarzison alapulnak, az olyan pillanatokon, amelyek a lelki tisztulás élményének köszönhetően a másodperc határait a végtelen felé tágítják. Apró részleteket emel ki a minket körülölelő, zakatolva rohanó valóságból: a Sashegyet eltakaró alumínium táblákat, az áradó Dunán elhúzó vízibuszt, a lassan sodródó uszályt vagy a fakadó tavaszi rügyet. Alapszimbólumokat használ, a vágtató-hömpölygő, örökké változó folyót és a mozdíthatatlanság földtörténeti bizonyosságával álló hegyet. A részletek kiválasztása elmélyült gondolati művelet eredménye, nem puszta festői méricskélésé – ezért alkalmasak arra, hogy beleérző katarzist szüljenek. A valóság mozgó szőtteséből kiragadott képszelet megállítja az időt, megállítja a mozgást, mégis kibontható belőle a világmindenség. És akkor már ott is vagyunk Parmenidésznél, aki hangoztatta, hogy a mozgás csak káprázat, s a rezdületlen, gömbszerű világegész mindenhol egy és ugyanaz. Végh Attila fordításában: „Jólsikerült labdára hasonlít, / mert egyensúlyt tart a közép szét, minden irányba: / nem lehet errefelé inkább és arra kevésbé.” Hát így érthetjük meg a részből az egészet, a kicsiny szeletből a tágas létet. Pars pro toto.
Aranytíz kiállítóterem – Art-Szem Modern Művészeti Galéria
2006. június 8.–2006. június 28.