Keretek nélkül. Szilágyi Rudolf kiállítása
Miskolci Galéria, március 22-ig.

„mert ki jól látott, vakon, / S ki gazdag volt, koldulva tapogatja majd / Botjával útját ismeretlen földeken” – hangzik fel Szophoklész tragédiájában az Oedipusznak szóló jóslat. Teiresziasz jóslata olyan, mint egy találós kérdés, mint amilyent majd a Sphinx fog feltenni a főhősnek. Ki fog megvakulni? Oedipus. Csakhogy ő ezt még nem tudja. S mit kérdez a Sphinx: „Melyik az az élőlény, amelyiknek hangja csak egy van, de lába hol kettő, hol három, hol négy, s akkor a leggyöngébb, amikor a legtöbb a lába?” Szophoklész a történet ezen részével nem foglalkozik, de más forrásokból tudjuk, hogy Oedipus vagy saját nevét mondja válaszként, vagy azt mondja – az ember. Mindkét válasz helyesnek bizonyul, mert a Sphinx elpusztul, Théba pedig megmenekül. Oedipus ekkor ereje teljében van, mit sem törődik a talányba rejtett üzenettel, pedig éppoly esendő és sérülékeny, mint a bottal utat tapogató vak ember, vagy mint egy botra támaszkodó öreg. Mindannyian esendők és sérülékenyek vagyunk, ki előbb, ki utóbb ismeri fel.

Hidegen – vegyes technika, 215x183cm, 2013

Szilágyi Rudolf az első csoportba tartozik. Évek óta rögeszmésen ragaszkodik egy motívumhoz, az emberi támasztékhoz, egy testprotézishez, amely néha bot vagy kerekesszék formáját, de leginkább egy járókeret alakját követi. Ez a keret – a járókeret – az évek során önjáróvá vált. Önálló élete lett. Támasztó és/vagy támasztott. Mint mindannyian. Keret, kerítés, ki nem töltött falváz, mely körbeölel, védelmet és biztonságot nyújt. A festményeken általában perspektivikusan megfestett geometrikus testnek látszik. A csapongó ecsetvonások, az egymásra simuló rétegek, az áttetsző felületek, a rendezett sorokba siető, értelmes szavakká össze nem álló betűk között megnyugtató ismerősként tér vissza képről képre ez a térbeli forma.

Több mint egy évtizede folyó történet hőse. Az ismétlődő motívum egyben időmérő. Mindig ott van, de mindig másképp. Az alkotás tárgya, az alkotó társa. Vagy maga az alkotó? Egy enigmatikus önarckép? Egy konstruktív absztrakt plasztika? Egy vasváz-csontváz, melyre építeni lehet? Befogad és átereszt, a víz átfolyik rajta, a levegő átjárja. Szilágyi motívuma Schiele egyik visszatérő témáját juttatja az eszembe; a karókhoz kötözött facsemetéit, amint hajladoznak a viharos szélben. Schiele épp annyira facsemete, mint amennyire karó.

Talán, vegyes technika, 100 X 112 cm, 2012

Az első munka, amit a művésztől láttam, az egri Templom Galéria apszisfalára vetített gigantikus méretű videó volt, 2007-ben. A művész hatalmas alakja vetítődött az egykori szentély falára, amint víz alatt, egy járókerettel araszolva igyekszik előre jutni, egyre csak felénk haladva, miközben a távolság mit sem csökken. Akkor azon morfondíroztam, kinek képzeli magát ez a művész, Gólemnek vagy Szent Kristófnak? Azóta rájöttem, többről van szó. A tárgyak túlmutatnak önmagukon, ahogy Van Gogh cipői sorsjelképek, úgy Szilágyi Rudolf keretei lelki protézisek, önmagáé és másoké. Talán csak ennyi a szfinx titka, járókában kezdeni, járókeretben végezni, és ami a kettő között van, az a pillanatnyi szabadság. 

Útban, vegyes technika, 150X100 cm, 2012