Az ország, amelyben felnőttem, s amelynek lélekgyilkos szellemisége most számtalan kiskirály, hűbérúr, önkéntes cenzor tevékenységében él tovább, szűklátókörű, képzelet- és dimenzióhiányos, önképnélküli, mindenféle komplexusoktól gyötört, műveletlen, beleikkel gondolkodó emberek álmodták meg. Félelmekkel teli, szürke, egyhangú élet ránk erőszakolására futotta csak fantáziájukból és korlátlan hatalmukból. Ami nem fért bele ostoba, porosz-mongol-bizánci típusú ideológiájukba, azt egyszerűen betiltották, hozzáférhetetlenné tették. Különösen elemükben érezték magukat a kultúra és művészetek területén, mert ezekhez értettek a legkevésbé.
Lázas tevékenységüknek és szellemi leszármazottaik akaratának köszönhető, hogy Magyarország ezeken a területeken is, mindmáig messze a nyugati demokráciák mögött kullog, és szellemiségét a legalantasabb ösztönök, a leggagyibb megnyilvánulások dominálják.
Genetikai kódomon kívül két korai hatásnak, külső energiaforrásnak is köszönhetem, hogy viszonylag ép elmével túléltem a bolsevista diktatúrát és az azt követő kufárterrort. Az egyik a rock zene volt, a másik a szürrealizmus. Mindkettőt igyekeztek elzárni előlünk, majd amikor erre képtelennek bizonyultak, kasztrálni próbálták a hatalom ronda, formátlan urai. Az éter hullámain, óriási technikai apparátussal zavarva érkezett nyugat felől a rock zene, amely összefogta generációmat, otthont adott nekünk. Az 1960-as évekig betiltott, majd anya gyermekével képek változataként engedélyezett absztrakt festészet untatott, puszta dekorációnak, ósdi vizuális hablatynak, fontoskodó, humortalan intellektualizálásnak láttam. A szürrealizmus, amely arról győzött meg, hogy a tömegekétől eltérő élet-vízióm miatt nem én vagyok bolond, hanem azok, akik primitív rémálmukat valóságként igyekeznek eladni nekem, az 1960-as években, rosszul nyomott, olcsó kivitelezésű kiadványokban található képek és keményen cenzúrázott, meghamisított, félremagyarázott szövegek formájában ért el. Az 1960-as évek végén történt egy esemény, amely megváltoztatta, új pályára helyezte az életemet. A szelepek időnkénti óvatos megnyitásával, majd elzárásával manipuláló diktatúra engedélyezte Luis Buńuel és Salvador Dalí Andalúziai kutya és Aranykor című filmjeinek néhány előadásban történő bemutatását a Filmmúzeumban. Hosszú sorbaállás után sikerült jegyet szereznem a vetítésekre. Dalí műveit valamennyire ismertem és csodáltam már a rossz színekkel nyomtatott füzetek képei alapján, de amikor a szürrealizmus megelevenedett előttem a filmvásznon ugyanolyan erejű, testemet, lelkemet egyaránt átjáró megvilágosodást éltem át, mint tíz évvel korábban, a Május 1. úti úttörőházban, amikor életemben először élő rock zenét hallottam, a Doxa együttes interpretációjában. Olyan fokú kifejezési szabadság, tisztánlátás áradt a filmvászonról, amelyet addig csak néhány, marginalitásba szorított embertől, betiltott művésztől, írótól kaptam. „Néhány száz kilométerre innen ez már régen elfogadott művészetnek számít?”, gondoltam, „Miért kell nekünk a sötét középkorban élnünk?”. Más emberként, újfajta energiákkal feltöltve jöttem ki a moziból, és műegyetemi tanulmányaimat a korábbinál is jobban elhanyagolva, azonnal munkához láttam, amelyet azóta sem hagytam abba. Filmforgatókönyveket, színdarabokat, novellákat, regényeket kezdtem írni, rajzoltam, festettem. Néhány hónap múlva, egy bátor kulturális szervező jóvoltából megnyílt az első kiállításom az egyetem kollégiumában.
A New York-i Museum of Modern Art 2008. szeptember 15-ig látható, Dalí: Painting and Film című kiállításának tárgya a művész élethosszig tartó kapcsolata a filmmel. Az Andalúziai kutyától az 1960–70-es években készített, kevésbé ismert, happeningeket és korai kisajátító művészeti alkotásokat bemutató filmek mintegy meghosszabbításai Dalí szürrealista festményeinek, természetes közeget adnak annak a szellemi komplexitásnak, amely a katalán mesterre jellemző. A folyamatosan vetített filmek között van az Alfred Hitchcock Spellbound (Elvarázsolva) című filmjéhez készített álom-szekvencia, amelynek erejét Hollywood kortárs szupertechnológiája még megközelíteni sem tudja. A Chaos and Creation (Káosz és teremtés) című dokumentumfilm Dalí művészet meghatározását szemlélteti. A Walt Disney stúdió felkérésére 1946-ban kezdett hozzá Armando Dominguez mexikói dalszerző Destino című dalának megfilmesítéséhez. Az animációs filmben Dalí figurái ismert Disney karakterekkel játszanak együtt. A stúdió kifutott a pénzből, a munkálatok nyolc hónap után leálltak. A filmet 2003-ban Baker Bloodworth és Roy Disney fejezték be. 1975-ben készült az Impressions of Upper Mongolia (Felső-Mongóliai benyomások) című film, amelyben Dalí egy óriási mágikus gombák után kutató expedíció történetét mondja el. A film képei egy golyóstoll rézpántján keletkezett, mikroszkópikus méretű húgysav marások alapján készültek, miután a mester hetekig vizelt a tollra. A Museum of Modern Art remek bemutatóján a filmeket jó ízléssel kiválogatott festmények egészítik ki. A bemutatott anyagot szemlélve óhatatlanul eszünkbe jut Dalí híres mondása: „Az egyetlen különbség köztem és a szürrealisták között az, hogy én szürrealista vagyok.”