A nyolcadik alkalomra újjászületett a neves bécsi kortárs művészeti vásár, a Viennafair. Egy kurátortündér és egy kurátoramazon csábítgatta a keleti pénzembereket több-kevesebb sikerrel a császárvárosba a múlt héten. Trendnézőben az egyre trendibb bécsi art fairen.
Mi mindnyájan a művészetipar részesei vagyunk – hangzott el a sajtótájékoztatón. És tényleg, akár tudatosul bennük, akár nem, akik ott sürögnek-forognak egy hasonló minőségű kortárs börze körül már mind kicsiny (vagy nagyobbacska) fogaskerekek a műkereskedelem gigantikus gépezetébe. A vásár új szervezői sem ábrándos művészlelkek, hanem tudatos piaci befektetők, akik a fejükbe vették, hogy bevezetik a globális műtárgytőzsdére Kelet-Európát, arcot, nevet és árat adva neki. Ez persze már régi misszió Bécsben, de az új orosz tulajdonos még elszántabb, mint az előző stáb. A cél a kortárs képzőművészet még alig ismert területeinek termőre fordítása és a műveletlen ugarok feltörése. Éppen ezért „Kelet-Európa” már-már megfoghatatlanul tágra nyílt (az vásár alcíme inkább csak ennyi: The New Contemporary), belefér Kazahsztán és Lengyelország, Dubaj és Törökország, Irán és Oroszország is. Persze komoly galériakontingens érkezett Berlinből, nem a nagy nevek, inkább az izgatóan kísérletezők, meg ott vannak a svájciak, sokszor épp közel-keleti portékával. No de nem feledkezhetünk el a bőséges osztrák galériaszíntér legnagyobbjairól se, Krinzingerről, Georg Karglról, Martin Jandáról és a Galerie nächst St Stephanról. Ők hozták persze saját sztárjaikat otthonról és a nagyvilágból, a kutyába lemenő Oleg Kuliktól a novellisztikus Muntean/Rosenblum párosig. A kommerszebb hazai kereskedőket idén erősen szűrték, inkább a monumentális absztraktok jöhettek be, no meg a bécsi akcionizmus olyan kései polgárpukkasztói, mint aki híg lótrágyával kente ki az egyik stand (Konzett) falait.
A Viennafair nem csak a Keletre koncentrál, de ebből a pozícióból próbálja felépíteni magát. Hogy bekerüljenek a nemzetközi art fairek elitmezőnyébe, galériás és kurátor fogcsikorgatva próbált igazodni a magas színvonalhoz. Jelszó: csatlakozni a legeslegfrissebb trendekhez.
Alig ismert galériások alig ismert művészei is ügyesen ellavíroztak a talált tárgyak és az újabsztraktok között. Rejtélyes képobjektek, elemelkedve a faltól, lecsücsülve a padlóra, vagy nekidőlve valami használati tárgynak. Még nem váltak installációvá, de már nem is festmények. Kopott ablakkeret a falra akasztva, sarokba feszített zsineg, padlóra ragasztgatott fehér csíkok, festékes bödön felett lengedező vetített pálmafa-árnyék. Ha a műtárgy még mindig inkább festményszerű, akkor is megelégszik egy-két minimális gesztussal: finom színakkorddal, pár geometrikus mintával, változó textúrával vagy valami ráapplikált tárggyal. Minimál, geó, koncept és szordínó – ezek a varázsszavak. Bár a Kolozsvári Iskola sikere kapcsán sokan mondogatják, hogy a kelet-európai képzőművészet valódi arcát a melankolikus panelszürkébe mártott, virtuózan megfestett figurális olajképek adják, ezekből Bécsben csak mutatóban találtunk! (Az egyik nagy kivétel épp a magyar Deák Erika Galéria.) Inkább a helyi konkrét iskolák évtizedeken át tartó csöndes virágzásának az eredményeit láthatjuk. Repülő idomok, térbeli konstrukciók, az önmagukba fordult struktúrák személytelen álmai. Hűvös és szótlan absztrakt munkák képzett hipsztereknek.
Kevés volt a videómunka, a fifikás dizájntárgy és a műalkotássá mutált bútor is, viszont fotóból akadt bőségesen, nem is annyira a szívdöglesztősre felhúzott, óriási kortársakból, mint inkább a több évtizeddel ezelőtti akciókat dokumentáló sorozatokból. Pici, kopott, archív kollekciók, valami brutális keleti performanszról, legyen az egy román udvar téli faágaira felakasztott absztrakt szobor-együttes, vagy egy szobafalra felugráló elátkozott performer. Fontos a sorozatszerűség, hiszen az még mindig működik, akár a kicsi keretbe zárt, tapétaszerűen kirakott fényképek, akár papír alapú művek esetében.
A kurátorok szenteltek egy külön szekciót a kaukázusi országoknak (Vienna Quintet) és a törököknek (DIYALOG), de mégiscsak az általunk is ismert Közép- és Kelet-Európa vitte el a vállán a vásárt. Előbbi szállította a rizikómentes nagy nemzetközi neveket, míg az utóbbi a felfedezésre váró színvonalas középmezőnyt. A többiek nem nagyon villogtak. Az orosz galériások nem kockáztattak, hozták az agressziót és a giccset, a pixelesre festett pornóképeket és a szögecsekkel kivert harcikutya-szobrokat. A törökök enigmatikusak voltak, mint mindig, finoman konceptuálisak, éreztetve, hogy az atatürki modernség szelleme nem hunyt ki. Pláne érződött ez az olyan iráni művészek mellett, akiknek sikerült pár dekoratív munkát összeütniük a muszlim közhelyekből, a repülő imaszőnyegből és a kalligráf írásmódból.
Voltak persze globális szupersztárok, Tony Oursler pislogó párnájától Tony Cragg megpörgetett portrészobráig, Baselitz expresszív képeitől Roy Lichtenstein popos ötleteléséig. De a lista egyáltalán nem teljes. Ha viszont valaki a kelet-európai sztárokból akart bevásárolni, szinte mindenkit megtalált, Marina Abramovic-tól Ilja Kabakovig, Roman Ondáktól Roman Opalkáig. A Viennafair lépett egy nagyot előre, jó hogy kint volt hét magyar galéria is.