A Szépművészeti Lucien Hervé szépen becsomagolt 100 kövér fényképével járult hozzá az idei Fotóhónap sikeréhez.
Hervé annak a magyar-zsidó gyökerű, külföldön világsztárrá avanzsált fotós társaságnak az utolsó fecskéje, akik között ott találjuk mindenki kedvencét, André Kertészt, a párizsi poétikust, Brassait, a szigorú Bauhäusler Moholy-Nagy Lászlót, a vagány száguldó riporter Robert Capát, sőt, még valamennyire a Ludwigban épp most mennybe menesztett divatfotóst, Martin Munkácsit is. A hódmezővásárhelyi Lucien Hervé (Elkán Lászlóként látta meg a napvilágot) már a következő generációt képviseli: a harmincas-negyvenes években még magát kereste, dolgozott a divatiparban, csinált fényképeket, de munkálkodott a kommunista pártban is, sőt, a francia ellenállás tevékeny részeseként küzdött a nácizmus ellen. Ez utóbbiért meg is kapta később a Becsületrendet.
A nagy fordulat 1949-ben köszöntött be, mikor a modern építészet svájci születésű legendájának, Le Corbusier-nek megtetszettek Hervé architekturális fotói, az éppen készülő marseille-i lakótelepének meredező betonpilléreiről, a nyers cementborításról, az éles szélű vetett árnyékokról és az acélrácsok között szorgoskodó munkásokról. A szárnyát próbálgató magyar fényképész villámgyorsan Le Corbusier barátja és „házi fotósa” lett, épületeinek szorgos dokumentaristája és egyéni hangú tolmácsolója, aki a szakfolyóiratok reprodukcióin keresztül népszerűsítette mestere életművét. Tulajdonképpen Hervé a nemzetközi modernista építészet atyjának a hátán emelkedett fel a halhatatlanok közé. Azért, mert különleges érzéke volt a szerkezeti elemekhez, az árnyékok negatív-pozitív mintáihoz, a két dimenzióba kilapított absztrakt szépséghez.
Mindenhol megtalálta a felület érdes-sima tökélyét, a spanyol népi építészet tapasztott házikójától kezdve, a visszatépdesett plakátok montázsán keresztül, a ciszterci kolostor komor boltozatáig. Született lényegkereső volt, ráadásul ugyanazt az absztrakt esztétikumot vetítette ki a múltba is, mint amit Le Corbusier mester keze alatt formálódni látott. A részletek nem izgatták. Nem a praktikusan berendezett lakótér érdekelte, hanem még a csíraállapot, amikor a nyers zsaluzás érdes sorjája szinte karcolja a levegőt. Nem véletlen, hogy ekkoriban, az ötvenes évek táján terjedt el a brutalista építészeti irányzat, ami a beton nyers, megmunkálatlan szépségét dicsőítette. Ehhez Hervé fotói is hozzátették a magukét. Ugyanis őt nem a tökéletes, steril, laboratóriumi geometria érdekelte, inkább a rusztikus absztrakció, nem az épület tiszta kubusai, hanem a falból kitüremkedő kavicsok mintázata. Hiszen született humanista volt, olyan széplelkű, párizsi kommunista-módon. A házakat az Embernek, a modern embernek építtette, aki meg is jelenik az egyik fotón, a Le Corbusier által falba vésett, Picassót idéző kősziluetten: díjbirkózó váll, karcsú derék, jelzésszerű férfiizomzat, apró archaikus fej kalappal. Ez a Modulor. Mi már tudjuk, hogy a modern ember nem ilyen, hogy az építészeti népboldogítás nem megy olyan könnyen, mint a karikacsapás. De bennük még élt tisztán a hit, hogy az általuk alkalmazott absztrakció a lényegre mutat rá, nem pedig leegyszerűsíti, lebutítva a részletek szépségét.
A kiállításon bemutatott anyag Hervé minden korszakát átöleli, a korai életképektől kezdve, a klasszikus épületfotókon keresztül, a kései őszikékig. A fotós sok évtizednyi betegség után három éve hunyt el, kilencvenhat éves korában. Még ágyából is fotózta az őt körülvevő világot, többek között a Mondriantól kölcsönzött absztrakt felfestést a mennyezeten. Ezek a kék-sárga-piros hasábok vonulnak végig a kiállítás installációján is, utalva az absztrakció szellemi közelségére. A képek mellesleg modern nagyítások, nem vintázs kópiák, de ez csak az igazi profikat zavarja – a laikusok egy szépen összerakott, non-figuratívra hangolt fotó-együttest kapnak.
Szépművészeti Múzeum
2010. október 27. – 2011. január 23.
