Bár a Budapesti Műszaki Egyetem utolsó éves mérnökhallgatójaként, 1971–72-ben tanultam számítógép programozást, valódi számítógépet csak sok évvel később sikerült megpillantanom, mert a Műegyetem egész termet elfoglaló, lyukkártyákkal működő gépe (tudtommal az államvédelmi hatóságok berendezése után a második ilyen technikai csoda Magyarországon) hadititoknak számított, a hallgatók nem férhettek hozzá.
1983 őszén, a kanadai Torontóban használtam először computert, egy Macintosh 128K masinát. Ez volt első Apple személyi számítógép, az őrző-védőként dolgozó Michael Inman barátom féltve őrzött büszkesége. A bézs tokba zárt, 23 cm átmérőjű, fekete-fehér monitorral ellátott, körülbelül 3000 kanadai dollárért árusított gép lelke a 8 MHz-es Motorola processzor volt. Az operációs rendszert egyetlen 400 Kb-os floppy lemez tartalmazta. Az internet már működött akkoriban, a telefonkagylóra cuppantható gumikúppal felszerelt modemmel lehetett rákapcsolódni. Az első web-oldalak faliújságnak (bulletin board) nevezett felületek voltak, ahová – csigalassúsággal – szöveges dokumentumokat és egyszerű, vonalas rajzokat lehetett feltölteni.
Régóta vágytam számítógépre, kész tervekkel kezdtem el éjszakánként szomszédom, a Spadina Road túloldalán lakó Michael gépén dolgozni. 1984. január 1-én, éjfél után egy perccel indítottam virtuális útjára a NewSpeak (ÚjBeszéd) nevű digitális újságot az egyik webes faliújságon. A NewSpeak a Spions által 1979-ben, Párizsban alapított, az orwelli vízió alternatívájának szánt Overnational Socialist Party (OSP – Nemzetekfeletti Szocialista Párt) szócsöveként működött. A „táncoló emberek pártja” nem bocsátott ki direktívákat, politikája a geometria, üzenete a tudományos és vallásos rock’n’roll, ideológiája a folyamatos változás, az állandó megújulás volt. Internetes újságom ennek megfelelően dalszövegeket, A Párt (The Party – angolul a szó bulizást is jelent) aktuális szlogenjeit, kiáltványait, és rock zenével kapcsolatos híreket tartalmazott. Zenéket, videó klipeket akkor még nem lehetett a netre feltölteni.
Több mint negyedszázaddal később az internetes újságírás már régen maga alá gyűrte a nyomtatott sajtót. A legnépszerűbb hírportálokat Magyarországon is nagyságrendekkel többen látogatják, mint ahányan megveszik a papíralapú újságokat, amelyek maguk is kénytelenek voltak webes változataikat létrehozni. Megjelentek és virágoznak a különböző szakterületekre specializálódott portálok. Ilyen a legteljesebb kortárs művészeti adatbázist és forrásértékű híreket, kiállítás recenziókat, tanulmányokat tartalmazó, számottevő hangtárral és videó gyűjteménnyel rendelkező artportal.hu is. Míg a nyomtatott sajtó olvasottsága folyamatosan csökken, az internetes portálok látogatottsága exponenciálisan növekszik.
Ahogy a könyvnyomtatás feltalálása a 15. században demokratizálni kezdte a tudást, segített felszámolni a középkor sötét kábulatát, úgy vezetett a cenzúra megszüntetéséhez, az információ szerzés demokratizálásához az internet. Az újságírásban minőségi változást hozott az internetes naplók, a blogok megjelenése. Az internet a végtelen jelenben élő korunkban lehetővé teszi az azonnaliságot, közvetlenséget és a földrajzi, politikai, nemzeti határok semmibe vételét – csupa olyan vívmány, amelyekről az 1960–70-es évek világunkat jobbá, értelmesebbé, nyitottabbá, szabadabbá tenni akaró álmodozói ábrándoztak.
Az utóbbi években kezdte el térhódítását a netről letölthető elektronikus könyvek (e-book) új formátuma. A szédítő sebességgel tökéletesedő e-könyv olvasók memóriája egész könyvtárakat tartalmazhat, s áruk is gyorsan csökken. Az e-könyvek elterjedését Magyarországon az árukat terhelő 25%-os Áfa és a kapható e-könyv olvasók magas ára lassítja. Az országban elsőként én kezdtem el a videó-könyvek készítését, amelyek a művek felolvasott szövegén kívül a szöveget illusztráló hanganyagokat, zenét, valamint álló és mozgóképeket is tartalmaznak. Ez az új formátum most még csak DVD lemezeken, vagy más, nagy kapacitású adathordozókon terjeszthető, de nemsokára, az internet sebességének felgyorsulásával már a netről is letölthető lesz. Néhány héttel ezelőtt járta be a világot a hír, amely szerint egy amerikai városban már működik az 1 Tb/sec letöltési sebességet lehetővé tévő internet hozzáférés, amellyel bármely film, vagy videó-könyv pillanatok alatt számítógépünkbe pakolható. A kommunikáció új korszakának indulását jelentő változások ezek, amelyek jelentőségét még nem lehet igazán felbecsülni.
A New York-i New Museum The Last Newspaper című kiállítása a digitális jelen és az analóg múlt együttélésével foglalkozik. Nem a nyomtatott termékeket javasolja a szemétbe dobni, inkább azok újrahasznosítása és újracélzása a témája. A kiállítás békés voltát bizonyítja, hogy két, a bulvár műfajába sorolható nyomtatott kiadvány (New City Reader és a Latitudes spanyol művészcsoport által kiadott, mindig más címmel megjelenő hetilap) is publikálásra kerül égisze alatt, amelyek első kiadásának példányai a megnyitó napján elfogytak.
A kiállítás alapgondolata – a nyomtatott sajtó számára végzett újságírás (pontosabban az újságírói tevékenység maga), mint vizuális és egzisztenciális jelenség – időszerű és elég pontosan megfogalmazott ahhoz, hogy át lehessen ültetni a művészetbe. Mi az újságírás? Tiszavirág életű, múló, röpke vagy időtálló tevékenység? Több ezer, az interneten és a nyomtatott sajtóban publikált cikkem, írásom, tudósításom után magam is gyakran elgondolkodom ezen a kérdésen. Néha úgy érzem, futószalagon dolgozó gyári munkás vagy írástudó robot vagyok. Kellő távolságból szemlélve tevékenységemet erről is van szó: az újságírás, akár a nyomtatott, akár az internetes változatát vizsgáljuk, termelékenységét, követelményrendszerét és megbecsültségét illetően ma már egyértelműen ipari tevékenység.
Az alapkérdés persze még mindig érvényes: mi az újságírás? Az igazság ismertetése, vagy illúziók pörgetése? Ugyanezeket a kérdéseket a művészetről is fel lehet tenni. Mint ahogy ugyancsak megkérdezhető: kinek van hatalma híreket írni vagy műveket alkotni, következésképpen történelmet csinálni? Miben hasonlítanak egymáshoz az újságok és a múzeumok? Mennyiben felelősek a társadalmat érintő információk és a szórakoztatás egyszerre történő biztosításáért? Ha a New Museum kiállítása nem is ad kész válaszokat ezekre a kérdésekre, azt bizonyosan demonstrálja, hogy az újságok miként szolgáltak és szolgálnak nyersanyagként a kortárs és korábbi művészek praxisában.
Két, egymástól nagyon különböző, 1967-ben született munka a legrégibb műalkotások a kiállításon. Mindkettő rámutat a dokumentációról és a folyamatos változásról szóló médiumban rejlő ellentmondásokra. Luciano Fabro (1936–2007) installációja több, egymás mellé, a padlóra fektetett, nyitott újságoldalból áll. Az oldalakat minden nap felszedik, a padlót felmossák, majd friss oldalakat fektetnek a régiek helyére. A művet az olasz háziasszonyok szokása inspirálta. Luciano Fabro értelmezésében a hírek véletlenszerűek, mellékesek, eldobhatóak, elenyészőek. Judith Bernstein ugyanabban az évben alkotott Are You Running With Me Jesus? (Futsz velem, Jézus?) című műve üveg alatt, bekeretezve megőrzött újságkivágások sorozata. A fő kollázs-komponensek a kifakult amerikai zászló egy darabja és újság-fotók az amerikai városokban abban az időben rendszeresen megtörténő faji összetűzésekről. A képek felszínét a művész kézzel írt politikai kommentárjai és trágár versecskék borítják. A végeredmény egy indulatos, nagyon személyes napló.
Noha számos digitális újság-reprodukció látható a kiállításon, a művek többsége eredeti újságoldalakra épült. A konceptualisták első generációjához tartozó, 2005 óta Berlinben élő amerikai művész, Adrian Piper három, 1986-ban alkotott, közösen Vanilla Nightmares (Vanilla rémálmok) címet viselő rajzát közvetlenül a The New York Times faji kérdésekkel foglalkozó cikkeire rajzolta. William Pope L. feleleveníti az Eating The Wall Street Journal (A Wall Street Journal megevése) című, 2000-es performanszát, lassan megeszi az újság lapjait. Az eredeti performansz során étel-kóstolók minden újság oldalt megízleltek, mielőtt a művész elfogyasztotta őket. A mostani, Obama elnök maszkját viselő kóstolók csak időnként csipegetnek kis darabokat az oldalakból. Wolfgang Tillmans német művész Truth Study Center (Igazságot Tanulmányozó Központ) című, folyamatosan épülő sorozatában újságokból és magazinokból kiollózott, a politikai és vallási erőszakról szóló cikkeket párosít saját fotóival, kitágítva az eredeti írások értelmezhetőségét.
Egyes művek az újságanyagokat kiveszik eredeti kontextusaikból, megszabadítják verbális jelentésüktől. Thomas Hirschhorn az 1980-as években a Grapus nevű, kommunista grafikusokat tömörítő párizsi csoportban kezdte pályáját. A New Museum ötödik emeletén megtekinthető szobor installációjának próbababáit az internetről összegyűjtött újságképekből összeragasztott ruhákba öltöztette. A babák mindegyike más témát – brókerek, halott katonák, hizlaló ételek, hirdetésekből kivágott frázisok, stb. – jelenít meg. Ugyanabban a térben láthatók az Old News (Régi hírek) című, korábban megjelent újságcikkekből, művészek által összeszerkesztett folyóirat példányai.
A New Museum harmadik emeletén művészcsoportok valamilyen módon az újságíráshoz kapcsolódó kezdeményezéseinek dokumentumai kaptak elhelyezést. A StoryCorps nevű, brooklyni nonprofit szervezet oral history interjúkat gyűjt, hatalmas archívumuknak ma már a washingtoni Kongresszusi Könyvtár ad otthont. Az ugyancsak brooklyni The Center for Urban Pedagogy (Városi Pedagógiai Központ) a kevés pénzzel rendelkezőket segíti eligazolódni az olcsó bérű, önkormányzati lakások megszerzésének bürokratikus labirintusában – projektjük csak lazán kapcsolódik a kiállítás témájához. A Columbia Egyetemen működő C-Lab újságokban megjelent időjárás előrejelzéseket hasonlít össze a valóságban bekövetkezett viszonyokkal.
New Museum, New York
2010. október 6. – 2011. január 8.