A Nemzeti Galériában már tavasz van: sziporkázó vidám színek, gondtalan örömfestészet. Megérkeztek a magyar vadak, a franciás iskolát járt fauve-ok, hozva szertelenül jókedvű színpalettájukat és párizsi barátaikat.A történet 1905-ben kezdődött, amikor a befolyásos műkritikus, Louis Vauxcelles rémülten fordult ki a Salon d”Automne termeiből, ahol Matisse és társai kiállították botrányosan nyers, vad színeket használó, a látványt erősen torzító festményeiket. Vauxcelles gyorsan fauve-oknak, azaz vadaknak keresztelte a furcsa művészeket. A kiállítók között ott találjuk Czóbel Bélát is, aki a posztimpresszionista problémákon rágódó Nagybányára elvitte az aktuális párizsi trendet. Lett is nagy visszhangja! Nemcsak a fiatalok (a neósok) kaptak rá az új forma- és színvilágra, hanem egy-egy idősebb mester is, például Csók vagy Iványi Grünwald. A párizsi látogatások után itthon is kialakult egy laza, fauve-os művészcsoport, Berényi Róberttől kezdve, Márffy Ödönön, Tihanyi Lajoson és Ziffer Sándoron át, Kernstok Károlyig. Ők alkotják a nagy lélegzetvételű tárlat derékhadát, de felvonul a századelő szinte összes modern sztárfestője. A merítés olyan széles, hogy beválogatták Rippl-Rónai „kukoricás” képeit és Nemes Lampérth József robosztus, kubizáló aktjait is! A bőség a látványélményt a végletekig fokozza, de kissé összezavarja a koncepciót. Hirtelen mindenki fauve-vá vált! Így a magyar „vadak” és a francia „fauve-ok” elkülönülnek egymástól, mintha a mi vadjaink nem lennének elég vadak, képviláguk túl sűrű és túl dekoratív. (Különösen az egyetlen Matisse-festmény szétomló, levegős képteréhez viszonyítva.) És túl sokféle. A jelző jelentése kissé felduzzadt. „Vadnak lenni” mostantól azt jelenti: „modernnek lenni”! Pedig a deklarált formában nem is létező fauvizmus csak egy összekötő láncszem a művészettörténetben, az a közbülső állomás, amely a posztimpresszionizmus forma-újításait avantgárd-képessé csavarta. Miközben a harcos mozgalmi ideológiáktól még ódzkodott, megőrizve a l’art pour l’art védőpajzsát. Őszinte festészet a vad színkontrasztok és a torzított formák látványöröméről. Formailag modern, de szellemileg igazi, 19. századi, parnasszista művészet. És akkor a „mi már akkor fauve képeket festettünk” versenylicitálása kicsit nevetséges, még ha ott is voltunk az élbolyban… A képek mellesleg csodálatosak, a kiállítás pedig mindenkinek kötelező!
Magyar Nemzeti Galéria
2006. március 22.–2006. július 31.