„A Teremtés
előtt csak a végtelen Or Ein Sof töltötte be a teljes létezést. Amikor ’STN
Akaratában felemelkedett, hogy megalkossa a világokat és kiárassza a
kiárasztottat… Önnön magát középponttá zsugorította, Önnön fénye közepén. A
fényt a középpontot körülvevő oldalakra korlátozta oly módon, hogy megmaradjon
egy hiány, egy homorú üresség a központtól távol… E Zim Zum (héberül zsugorodás) után… az Or Ein Sof-tól
kiindulva egyenes vonalat húzott felülről lefelé a Belőle áradó fényből az
ürességbe… Ebbe az ürességbe teremtette, formálta és készítette az összes
világokat.” (Etz Chaim, Arizal, Heichal
A”K, anaf 2, kabbalisztikus írás – NL fordítása)
A fényszennyezés
és a levegő szennyezettsége miatt Európában nem azt az égboltot látjuk
éjszakánként, amelyben őseink gyönyörködtek, akár csak száz évvel ezelőtt.
Ahhoz, hogy teljes pompájában felragyogni lássuk a Tejutat, a tengeren kell
hajóznunk, messze a partoktól, vagy sivatagok mélyén kell táboroznunk. Őseink,
nem csak a művészek, tudósok, papok, mágusok, hanem a hétköznapi emberek is gyakran
töltöttek hosszú időt az éjszakai égbolt tanulmányozásával, vagy csodálatával.
A ma embere csak egy-egy rövid pillantást vet az égre, aztán siet meditációra
soha időt nem engedő dolgára. Ha kíváncsi a csillagokra, a távoli galaxisokra
és a táguló univerzum más csodáira, fényképeket, filmeket néz meg, csak módon,
nem saját tapasztalatai révén értesül tehát mindarról, ami odafenn létezik és
történik.
A korábbi korok
mindegyike más-más fogalmat alkotott a kozmoszról. Más-más kozmológiák
alakultak ki a különböző ősi kultúrákban is. Az i.e. előtt 1500 és 1200 körül
keletkezett hindu Rigveda ciklikusan oszcilláló
tulajdonságúnak írta le a kozmoszt. Az univerzumot rendszeresen kiterjedő és
összehúzódó kozmikus tojásként, a születés, halál, újjászületés végtelen
sorozata törvényeinek engedelmeskedő élőlényként ábrázolta, amely – a héber
kabbalisztikus világképhez hasonlóan, a hinduk által Bindu-nak nevezett
középpontból terjed ki, és abba zsugorodik vissza. Az Anaxagorasz (i. e.
500-428) által leírt atomista univerzum véges számú, apró magvat, atomot és
végtelen kiterjedésű ürességet tartalmazott. Anaxagorasz szerint az atomok ugyanabból
az anyagból állnak, de formájukban és méreteikben különböznek. Az objektumok
atomok csoportosulásából keletkeznek, s egy idő után atomjaikra hullanak szét.
Az univerzumban semmi sem történik véletlenül, mindennek oka és
szükségszerűsége van. Anaxagorasz univerzumát nem uralják istenek. A sztoikusok
(i. e 300–i. u. 200) üresség által körülvett szigetként írták le az általuk
folyamatos átalakulásban lévőnek, pulzálónak látott univerzumot, amely
változtatja méreteit és periodikusan zsugorodik és tágul. Arisztotelész (i. e.
384–322) világképe, amelyet a katolikus egyház átvett és sokáig
megcáfolhatatlan dogmaként tanított, geocentrikus, statikus, állandó, a térben
véges, az időben végtelen kiterjedésű, az örökkévalóságon keresztül
változatlan. A földön, levegőn, tűzön és vízen kívül egy ötödik elemet, étert
is tartalmaz. Ptolemaiosz az i. u. 2. században dolgozta ki geocentrikus
világképét, amelyben a teljes univerzum egy földközeli középpont körül forog.
Az égitestek elliptikus pályán mozognak. Ez a sokáig „Nagy Rendszernek” (Almagest) hívott elképzelés lehetővé
tette, hogy a csillagászok pontosabban jelezzék előre a bolygók mozgását. Aryabatha
indiai matematikus és csillagász i. u. 499-ben, 23 éves korában, Aryabhatiya címmel tette közzé
megfigyeléseit. Szerinte a Föld forog, a bolygók pedig vagy a Föld, vagy a Nap
körül keringenek elliptikus pályákon. Ábrahámi világképeknek nevezzük az i.u.
500 és 1200 között keletkezett, véges univerzumot leíró kozmológiákat.
Philiponus keresztény filozófus tagadta a régi görögök által leírt végtelen
múlt létezését. Korai muszlim gondolkodók, teológusok, mint Alkidus és Algazel,
valamint Saadia Gaon zsidó filozófus az univerzumot végesnek látták. Ja”far ibn
Muhammad Abu Ma”shar al-Balkhi (787–886) perzsa matematikus, asztronómus,
asztrológus, történetíró és iszlám filozófus heliocentrikus világképe, az Albumasar modell szerint a bolygók,
köztük a Föld is a Nap körül, elliptikus pályán mozognak. Ugyancsak perzsa
eredetű a Maragha iskola (1259–1474) kezdetben
geocentrikus, majd heliocentrikussá módosult világképe. Az 1259-ben létesített
perzsiai Maragekh (perzsául Rasad Khaneh)
csillagvizsgálóban munkálkodó csillagász, Ibn al-Shatir írta le először
pontosan a Hold mozgását, elfogadva Ali Kuşçu elméletét a forgó Földről. A Maragha
iskola csillagászai, Mo”ayyeduddin Urdi, Nasīr al-Dīn al-Tūsī, ”Umar al-Katibi
al-Qazwini, Qutb al-Din al-Shirazi, Sadr al-Sharia al-Bukhari, Ibn al-Shatir,
Ali al-Qushji, al-Birjandi és Shams al-Din al-Khafri megfigyeléseiknek
köszönhetően a ptolemaioszi módszereknél pontosabban tudták előre jelezni a
bolygók mozgását. Ők vették észre, hogy az arisztotételeszi nézetekkel szemben
nem csak lineáris és körkörös mozgások léteznek a kozmoszban. Ibn al-Shatir
modellje matematikailag megegyezett Kopernikusz száz évvel később, 1543-ban
közzétett, heliocentrikus világképével. Sir Isaac Newton (1642–1727) szerint az
univerzum végtelen, folyamatosan növekszik, s minden alkotó eleme vonza a
többit (gravitáció). René Descartes a 17. században dolgozta ki a Kartéziai örvény-elméletet, amely a
végtelen, folyamatosan táguló univerzumot anyag részecskék kisebb-nagyobb
örvényekben forgó egységének mutatta be, amelyben nincs üres tér. Immanuel Kant
és Johann Lambert az 1700-as években hierarchikus felépítésű univerzumról írt,
amelyben az anyag folyamatosan újrahasználódik. Albert Einstein 1917-es
elmélete szerint az anyag az univerzálisan görbült, mozgásban lévő térben egyenletesen
oszlik el. Georges Lemaître 1927-29 között dolgozta ki az Ősrobbanás (Big Bang)
korai kabbalisztikus és hindu elképzelésekhez meghökkentően hasonlító
elméletét, amely szerint a kezdetben végtelenül kicsi kiterjedésű, végtelenül
sűrű ősanyag két lépésben felrobbant, s az univerzum azóta is gyorsulva tágul.
Kortárs kutatók szerint a kozmosz tágulása egy idő után lassulni fog, majd
megáll, s az anyag újra egy végtelenül kicsi, végtelenül sűrű ponttá zsugorodik
össze, hogy aztán újra bekövetkezhessen a világegyetemet újraalkotó robbanás.
Ezek az elképzelések tökéletesen egyeznek a hindu Rigvédában felvázolt,
ciklikusan oszcilláló kozmosz modellel.
Szinte minden
világvallásnak vannak teremtési mítoszai, amelyek megmagyarázzák az univerzum
születését, az élet keletkezését. Egyes teremtési mítoszok szerint az
univerzumot Isten, vagy istenek alkották, akik ugyancsak felelősek az emberiség
teremtéséért. A vallások kozmológiái sok esetben megjósolják a világ végét is,
amely vagy isteni parancsra, vagy az eredeti terv részeként következik be.
Ausztrália őslakói örökké tartó, mindig létező, soha nem végződő álomként
látják a világot, amelyben a múlt és a jelen egyszerre létezik.
A régi görögök
isteneiket látták az égitestekben, a hinduk isteneket, démonokat, szörnyeket és
más természetfeletti lényeket láttak, ha az égboltra néztek. A nyugat-európai
és amerikai legendák az Ördög égbolton vágtató, szellemcsordát kergető
lovasairól beszélnek. A székelyek Csaba királyfi megmentésükre érkező lovasait
várják, amikor a fényszennyeződés és a levegő szennyeződése miatt egyre
halványuló Tejutat fürkészik tekintetükkel. A muszlimok a Paradicsom kertjeit,
s benne a mártírokat kényeztető, gyönyörű hurikat vizionálják az égre. Az
égbolt az emberi képzelet óriási vetítővásznának tekinthető, amelyen az élet
összes eleme, a teremtés, szerelem, szex, születés, beavattatás, háború, halál
és megváltás álló és mozgó képei váltogatják egymást.
A téma olyan
hatalmas, olyan sokféle megközelítési lehetőséget kínál, hogy a New York-i
Rubin Museum of Art 2010. május 10-ig megtekinthető Visions of the Cosmos: From the Milky Ocean to an Evolving Universe
című kiállításán látható 75 mű inkább csak ízelítőt ad belőle, illetve a
nyugati tudomány és a keleti vallások egymásra halmozásával gondolatébresztő
összehasonlítási gyakorlatként működik. A kiállítás keleti vonatkozásai
festményekben, szobrokban és rajzokban mutatkoznak meg, míg az empirikus
megfigyelésekből levezetett nyugati megközelítéseket antik könyvek
illusztrációiból, a Hubble űr-teleszkóp és más technikai vívmányok által
készített fényképekből ismerhetjük meg. Az univerzumról kialakult nyugati
benyomások sok értékes művet inspiráltak, de – mondjuk – az Ősrobbanást
bemutató színpompás digitális absztrakció meg sem közelíti a kozmikus óceánon
alvó Vishnu 11. században, homokkőből faragott szobrának vizuális és
metaforikus gazdagságát. A keleti kozmológiák ábrázolásai a tudat kivetülései,
amelyeknek elemei élettelien személyesek. Ezek a művek a költői képzelet
erejével bírnak, empirikus úton nem lehet őket verifikálni. Mivel a keleti
kozmológiákat nem szűkíti le a tudomány, szabadabban képes választ adni az
olyan nagy kérdésekre, mint hogy miképpen született a világ, és merre halad.
Három apró gouache festmény a 16-17.
századból A Tejtenger felkorbácsolása
című hindu eredetmítoszt illusztrálja. A képek a miniatűr festészet és az ősi
hindu pszichológiai tudás csodái. A Krishna
Vishvarupa című, 18. századi festmény arról oldaláról mutatja be az emberi
természetet, amelyet a tudomány képtelen meglátni.