Ritka az olyan kiállítás,
mint amilyent most a párizsi Pinakotékában láthatnak az érdeklődők, ugyanis a
festőművész anya képei mellett az ugyancsak világhírű fiú képei láthatok a
„Valadon–Utrillo” kiállításon.

Suzanne Valadon, aki pályája
kezdetén a kor ismert festőinek modelljéül – és minden bizonnyal hosszabb-rövidebb
ideig alkalmi társukként is –  szolgált,  ugyanígy törvénytelen gyermekként született,
mint ahogyan saját fia, Maurice is.

Kislányként – akkor még
Marie-Clémence Valadon-nak hívták – elszökött otthonról, és nyughatatlan
természete  a cirkusz felé sodorta, de
egy szerencsétlen trapéz-gyakorlat miatt ott nem reménykedhetett előbbrejutásban. Mosónő anyja, hogy lányát maga mellett lássa,
varrónőként keresett számára munkahelyet és megélhetést, de a széparcú és
termetű fiatal lány  a festők és képzőművészek
könnyedebb társaságát kereste. 1883 karácsonyán  mindössze 18 éves volt, amikor  egy rövidéletű kapcsolatból gyermeke született,
akit apa híján, akkor még  Maurice
Valadon-nak kereszteltek.

A csenevész és epilepsziás
fiú bizony megnehezítette Valadon életét, így a gyermeket vidéki nagymamájára
hagyva, a festők körében próbált megélhetéshez jutni, Puvis de Chavannes, Renoir és
Toulouse-Lautrec modellje lett, és emellett maga is rajzolással próbálkozott.

Bátorítást azonban nem tőluk,
hanem elsősorban Degas-tól kapott, aki néhány rajzát látva, azzal
bíztatta: „Marie, maga egy ördögöcske, de köztünk a helye!”

Ettől kezdve Suzanne
Valadon a modellkedés hosszú óráit nemcsak a pénzkeresésre, de a tanulásra, saját
képzésének céljára  is használja.
Kezdetben még többnyire csak másolatokat készít, vagy szobrokat rajzol, és
csak  amikor hetente-havonta meglátogatja
vidéken élő fiát, élő modellként, róla
készít egy-egy tanulmányt. Rajzait kezdetben elutasítják a körében gyakran megforduló
festők, így némi meglepetést kelt, hogy 1895-ben végül mégiscsak kiállítják
képét a Nemzeti Szalonban 1889-ben , a világkiállításra
újra Párizsba látogat egy bizonyos
Miguel Utrillo y Morlius, a spanyol vándor-festő, és művészetkritikus, akivel
Suzanne Valadon-nak a 80-as évek elején tartósabb kapcsolata volt, és megpróbálják visszaállítani a korábbi
boldog és szerelmes időket. Valószínűleg ennek tudható be, hogy 1891-ben
Utrillo a saját nevére veszi Maurice-t, aki ettől kezdve már nem kitaszított, apátlan
árvaként, hanem egy látszólagos család tagjaként élhet. Ez az idill azonban
rövidéletű: Suzanne-nak ismét hosszabb-rövidebb ideig tartó, viharos
kapcsolatai támadnak – pl. a zeneszerző Erik Satie-val –, így Miguel Utrillo
végleg szakit vele, és az asszony újra intézetbe adja 8 éves fiát.

Maurice, aki epilepsziája mellett depresszióra hajlamos, nevelhetetlen, öntörvényű gyerek, az anyjától való
újabb elszakadást  miatt  kezelhetetlenné válik, és ezen az állapoton
Suzanne már akkor sem tud segíteni, amikor 1895-től egy gazdag bankár felesége
lesz. Néhány évig még próbálkozik azzal, hogy Maurice-t internátusokban,
nevelőíntézetekben helyezi el, de amikor 1901-ben a tehetős bankár közbenjárásával
kiharcolt, inkább fiktív, mint valóságos
banktisztviselői állásában Maurice
egyszer idegrohamot kap, és környezetét összetörve zárt intézetbe szállítják, be
kell látniuk, hogy a fiú nem alkalmas a beilleszkedésre. Ráadásul 1907-től  Maurice életét egy újabb, és bizonyos
értelemben még súlyosabb betegség, az alkoholizmus is nehezíti.

Suzanne Valadon
impresszionista stílusban festett képei egyre növekvő és megérdemelt sikert
aratnak, és magánéletében is újra stabilitást jelent, hogy 
beleszeret fia ivó- és festőcimborájába, a nála 20 évvel fiatalabb,
André Utter-be, és hosszantartó, kiegyensúlyozottnak látszó kapcsolatra lépnek.
Barátjának elvesztése és anyjának „árulása” a lelkileg törékeny Maurice számára újabb hatalmas teher, és így vagy  teljes közönyben, vagy a delíriumban telnek napjai, évei. Orvosai
tanácsára kezd festeni, ami legalább napi elfoglaltságot biztosít számára.

A kiállításon egymás
mellett láthatóak Suzanne Valadon élettel, 
színekkel és emberi alakokkal teli impresszionista képei, és Utrillo sivár
utcarészletei, melyeken a kopott tűzfalakon és ablakokon kívül, sem emberi
arc sem a napfény nem jelenik meg. Ennek ellenére Utrillo  ebben az úgynevezett „fehér” korszakában
készült képeit jól fogadják, nemcsak a 
képkereskedők, de a vevők sőt a kritikusok is, és így 
Utrillo szinte szándéka ellenére furcsa módon egyre sikeresebbé válik.
Mintha anya és fia között egyfajta ellenséges mágneses tér dolgozna, az anyja
sikere a fiát gátolta és döntötte depresszióba, most fia sikere láttán, az anya
kerül lelki és alkotói válságba. Ez az 1917-ig terjedő időszak Utrillo méltán
legsikeresebb festői korszaka, és bár továbbra is főként a Montmartre kornyéki
utcák és kávéházak biztosítják inspirációjának témáját, képei színesebbé és
kidolgozottabbakká válnak. És mintha Suzanne Valadon megérezné, hogy fia pályája hanyatlani kezd, 1917-től megújult erővel, stílusában
és technikájában  a Vadak irányzatához közelítve,
művészi pályának csúcsára ér fel: élettől duzzadó aktjai, a fiáról készült
arcképe, vagy a számos változatban megfestett Fürdőzők, nemcsak a XX. századi
francia festészet, de az egyetemes képzőművészet maradandó alkotásai.

A Párizsi iskolához
sorolt, de valójában teljesen független Utrillo, és az impresszionista festők
modelljéből önállósult, az egyik első igazán nagy női festőművész, Suzanne
Valadon több síkon együttmozgó, egymást egyszerre kizáró, de egymástól  mégis 
elválaszthatatlan képei kivételes élményben részesítik azokat a látogatókat,
akik a párizsi Pinakotékban megrendezett Valadon-Utrillo kiállítást
megtekintik, az eligazodásban nagyon hasznosan segítő magyarázatokat elolvassák,
vagy a nagyon igényes katalógust kézbeveszik.

A kiállítás 2009. március
6-ától szeptember 15-éig tekinthető, meg minden nap 10.30-tól 18.00 óráig. A
belépőjegy 9, a
katalógus 45 euró.