1931-ben a Modern Photography című nemzetközi szakmai periodika összeállította az akkori Top 100 listát. A listán 8 magyar szerepelt, ezzel Magyarország volt a legjobban reprezentált nemzet a világ fotográfusai között.
Magyarország fotónagyhatalom… Volt. Talán még ma is középhatalom, hisz fotográfusaink folyamatosan jelen vannak a nemzetközi porondon.
A húszas–harmincas évek fiataljai azonban kétségtelenül a „legnagyobb generációt” alkották – ahogy a szociológia is nevezi a két világháború között sikereket elérő nemzedéket. A magyar fotográfia olyan mestereket adott ekkor a műfajnak, akiket csakis a legnagyobbak között lehet említeni: Brassait, André Kertészt, Moholy-Nagyot vagy a Ludwig Múzeumban január 9-éig megtekinthető Martin Munkácsit. A világhírnév azonban a világpolgárok osztályrésze: értelemszerű, hogy azt fogják külföldön is jobban ismerni, aki ott él és dolgozik. Nincs ebben semmi különös.
Az már inkább érdekes, hogy milyen az „itthonmaradók” közös sorsa, az a sajátos „félvilág”, amiben az olyanok is, mint Escher Károly az életüket leélték. Az a tény, hogy Escher Károly a „legnagyobb generáció” egyik legnagyobbja nem kérdéses, erről tanúskodnak a most megrendezett kiállításai. Több olyan képe is van (például a Kubikusok), amik generációk történelemkönyv-illusztrációjaként írt le egy korszakot: a gazdasági világválság alatti Magyarország nyomorát, kétségbeesését. (Természetesen 40 éven át kizárólag ezeket a szociofotókat nézhettük, melyek alkalmasak voltak arra, hogy a kommunista diktatúra propagandagépezete eredeti kontextusukból kiforgatva, átértelmezve mutogassa őket a „felszabadulás előtti nyomor” mementóiként.)
Míg Capa, Moholy vagy Munkácsi keveset küszködtek rezsimekkel, politikai machinációkkal, külföldi karrierjük során teljesen munkájuknak szentelhették életüket, Escher kénytelen volt alkalmazkodni. Egész életét, karrierjének alakulását meghatározta Magyarország sajátos világa. A harmincas években – mint a kommünnel együttműködő művész – „gyanús” kategóriába tartozott, az ötvenes években pedig, mint „kozmopolita” került hasonló helyzetbe. Megcsonkított, átmagyarázott életművének árnyékában valójában hozzá és tehetségéhez méltatlan „melókat végzett” és a fióknak dolgozott. A mostani kiállítás egyik legizgalmasabb részét képezik azok a „melók”, amiket Escher élete során a megélhetéséért csinált a húszas–harmincas évektől haláláig. Teljesen hétköznapi fényképek – inkább kordokumentumok, sajátos karcolatok, illetve lomtalanítások alján heverő kacatok lennének, ha nem Escher életművének részét képeznék.
Az ötvenes évek valóságát már nem örökíthette meg azzal a művészi szemmel, amivel korábban fotózott, ebből az időszakból a Petőfi dagerrotípia restaurálása számít legfontosabb munkájának. Itthon maradó kortársaihoz hasonlóan felemás „dolgozhat is meg nem is, elismerik is meg nem is” állapotba került haláláig, 1966-ig. A Mai Manó Ház jelenlegi kiállítása Escher Károly kiszabadítására törekszik, a rárakódott évtizednyi feledés és félreértelmezés képezte réteg alól. Egymás mellé kerülnek olyan képek, amik egymást kiegészítve teljesen más összefüggéseket teremtenek. A Kubikosok mellé helyezett Díszkíséret vagy Népművelés, a Kilakoltatottak mellé helyezett Bach Mise árnyalják és gazdagítják azt a képet, amit Escher Károlyról, mint a „proletariátus fotósáról”, eddig kaptunk.
Escher Károly mindent nézett, és rengeteget látott. Rippl Rónai Józseftől kezdve az ország legnagyobbjainak portréfotóit egyaránt ő készítette (többnyire ezek a portréi tették ismerté), majd hírlap-riportfotósként dokumentált egy egész történelmi korszakot. Mint fotográfus a lehető legszélesebb spektrumon alkotott, és nem lehet besorolni olyan egyértelmű műfaji vagy stiláris korlátok közé sem, mint a kortársait. Az, hogy itthon maradt, egyben arra is kényszerítette, hogy „mindenes” legyen. Nem lehetett kizárólag a sztárfotók specialistája, mint Martin Munkácsi, vagy riportfotós, mint Capa, és nem kísérletezhetett a technológiával annyit, mint Moholy. Nem válogathatott.
Láthatjuk a korszak színészeit, íróit míves portrékon, és láthatjuk egy sajátos történelmi kor pillanatképeit, örömteli vagy kétségbeesett pillanatait. A kivetkőzés korát, a nemzeti és népi hagyományokra települő modernitás konfliktusát. Egy lakkcipőből kibújó harisnyás női láb valami fölvonulás szünetében, parasztemberrel alkudozó bőrkabátos városi bukméker a lóvásáron. Láthatunk egy akkor épp eltűnő világot öreg cilinderes urakkal, népviseletekkel, múlt századból maradt figurákkal, amint egy akkor új kor szürke munkás alakjai mellett állnak. Escher Károly megörökíti, hogyan következett Krúdy Gyula világára József Attiláé.
1956-ban az OSZK munkatársai és a revizorok „átválogatták” és darabonként 1 forintért felvásárolták Escher Károly életművét. Nem tudjuk hány és hány negatív semmisülhetett meg ekkor, de valószínű, hogy már sosem tudjuk meg, mit is látott igazán Escher Károly a huszadik századból.
Mai Manó Ház
2010. 10. 21. – 2010. 12. 12.
