Egy október végi enyhe estén, a Gallery by Night idei első akciójára érkezve megtorpantam a Stúdió Galéria ajtajában. A Csákány István és a szlovákiai Tomáš Džadoň nevével meghirdetett pár órás kiállítás már a bejáratnál szembe és orrba vágott. Nyolc napon túl is érzem hatását.
Aznap este a Stúdió Galéria teljes alapterülete kifakult, vörös, műszálas padlószőnyeggel volt bevonva (Csákány) és mindezek felett átható szalonnaszag lebegett – mint a mindenható lelke a teremtés kezdetén a vízek felett. Utóbbi Džadoň alkotásából áradt, (Szalonna-tömjénfüstölő) egy házilag gyártott, felnagyított méretű ide-oda lengedező „tömjénezőből”, mely zománcozott lábosokból állt össze és csüngött le a bábmintás körszegélyű mennyezetről.
Beljebb lépve már a sülő zsiradék hangja is kivehető volt, illetve elolvasható a bal oldali falra aranyszínű kannával felfújt, kortárs festőművész vagyok jelmondat, mely előtt egy kisszék és egy párna hirdette, hogy még egy performansz várható az este folyamán.
Utóbbira nem is kellett sokat várni: Csákány István – Fenyvesi Áron megnyitó mondatai alatt – cípő nélkül, lyukas, szürke zokniban elhelyezkedett a székenmíg a festőművész Fischer Judit elétérdelt a párnára. Fischer először gondosan kikevert a zoknival azonos színű festéket, majd befestette vele a kilógó nagylábujjat. A két képzőművész, dolguk végeztével egyszerűen kisétált.
A lábújj befestése már megjelent Csákány István egy korábbi munkájában, mely egy festett kép volt, ami a később létrejött performansz végeredményét ábrázolta és a Studió Galéria 50 éves fennállására készült egy napos kiállítások keretében volt látható. A vendégzokni című festmény a lukas zokni, vagyis a nehéz külsődleges szimbóluma.
A falra fújt frázist pedig Nagy Kriszta hajdanán pár száz méterre első ízben megvalósult fehérneműs, azóta sem elévült állásfoglalását vette újra elő. Lehet, azóta eltelt már tíz év is, de a kortárs képzőművészet helyzete nem sokat változott, az értéket képviselők elismerése és létjogosultsága továbbra is kérdéses a magyar társadalom nagy részénél. A reklám beállított póza, vagy a megélhetési problémák szégyenlős elfedése egyfajta fizikai igyekezet az elfogadtatásra, a látszat iránti igény kielégítésére.
A sors fintora, hogy körülbelül 10 perccel a performansz után a befestett lábujj melletti második is kibújt a zokni takarásából. Mondhatnánk ezzel az akció életszerűsége igazolódott.
Az egyszerű és visszafogott esemény óta eltelt néhány nap, de azóta újra és újra eszembe jut, hogy vajon miért tartom annyira kiválónak a két művész finoman összehangolt aktusát. A sülő szalonna percegése és szaga, nem vitás, elsődlegesen a szegények eledelére, kelet-európai identitásunkra utal, mindez pedig használt háztartási edényekből megépített, vallásos konnotációjú tárgyként megannyi keserédes képzettársításra ad alkalmat.
A vörös szőnyeg univerzális jelentése is mindannyiunk emlékezetében könnyen talál vonatkozási pontokat, főként elhasznált, műszálas jellegével együtt a látszat és a külcsíny mindennél fontosabb jelenlétét, a tartalom hiátusát példázza, csakúgy mint a festéssel stoppolt zokni. A fent említett szimbólumokhoz társul a helyszín kontextusa, az idén ötven évét ünneplő Stúdió aurája.
Az alkotások a banális kortárs művészeti helyzetről szólnak, az igénytelenség és a provincializmus gyakorlati jelenlétéről. Hiába igyekszünk szépíteni, kipingálni a magyar – akár mondhatnánk kelet-európai – szituációt és tömjénezni azt a művészettel, esztétizálással – a külsőségek mögött az értéket alkotók nagy részének lukas a zoknija és a vörös szőnyeggel borított intézményekben még mindig terjed a szalonnaszag.
Video, a művész weboldalán