Lopott emlékek, konzervált nosztalgia. Vasárnapig látható Lichter Péter és Szécsényi-Nagy Lóránd Kazetta elnevezésű projektje a Laborban.
Az emlékezés mágikus mechanizmusának vizuális megjelenítése régóta felkapott téma a mozgóképes világban. A régmúlt események felidézése, a leheletfinom kapcsolódási pontok felfedése olyan ikonikus filmrendezőket is foglalkoztatott, mint Alain Resnais vagy Makk Károly. A Tavaly Marianbadban és a Szerelem egyaránt az emlékezés filmjei, amiknek múltidéző formanyelve messze túllép a hagyományos fikciós filmekben alkalmazott, egyszerűbb flash-back megoldásokon, és a nosztalgia esszenciáját próbálja láthatóvá tenni.
Hasonló kalandra adta a fejét a Lichter Péter és Szécsényi-Nagy Lóránd alkotta művész-duó, akik egy talált magnókazetta hanganyagára komponáltak elmosódó káprázat-képeket. Tíz perces kísérleti filmjük egy „utolsó” osztálykirándulás komikusan rezignált hangvételű megidézése, amiben az életre szóló tanulságok kellemes elegyet képeznek a hétköznapi semmiségekkel. A közös táborozás, a megszokott iskolai kötöttségek alóli feloldozás a szabadság mámorító érzésével jutalmazta a nyomasztó kamaszkor határán egyensúlyozó nebulókat, és időszakosan a gyermeteg elfajzás ártatlan kísértésének is zöld utat engedett.
<br /> <br />
Lányok kukkolása, sörivás és káromkodás volt az általános iskolai bűnözés triumvirátusa, a kilencvenes években legalábbis. A robbanásszerű technikai fejlődés, a kézikamerák, mobiltelefonok, tabletek és notebookok inváziója nem csak a vakációs betyárkodást formálta át, de az arra való emlékezést is visszafordíthatatlanul átalakította, nem csoda tehát, hogy Lichter és Szécsényi-Nagy kísérlete már-már az ősfilmek romantikus hangulatát idézi. A 21. század digitális olvasztótégelyében a nagy felbontású képekkel operáló kütyük a valóság komplexitásából pont azt az esszenciális homályt száműzik, ami a személyes varázsért felel. A Kazetta roncsolt szuper 8-as felvételeinek köszönhetően viszont újra lehetőségünk van saját élményeink alapján formálni a látott anyagot: keresni, értelmezni, bővíteni vagy csak úgy igazán – elrévedni.
A sorvezető mindössze egy kvázi kronológia, amit a változatos mottókkal fémjelzett epizódok egymásra következése szavatol. Az atmoszférateremtő felvezetést követő első etap a Keleti pályaudvar fényárban úszó peronját pásztázza, majd egy vidéki település erdős-bogas dzsumbujába keveredik a filmfelvevő. Lakatlan barakkok, néma erdei ösvények, felreppenő madarak és egy magányos farkaskutya adják a film valós kulisszáját, amit egy eltévedt elefánt árnyéka, egy elhagyatott óriás-golyó vagy egy zuhanó ember képe fordít szürreálba. A balettozó kislányok jelenetére táncoló magnókazetták képsora rímel, a ligeteket sziklák váltják, a nyárból tél lesz.
Találó kis munka ez a Kazetta. A szó szoros értelmében. Az alkotópáros ugyanis gyakorlatilag „szemétből” csinált művészetet. A lomtalanításkor az utcára száműzött csetreszek között ma már szinte törvényszerű, hogy megnyúlt szalagú kazettákat is összekukáz a szorgos kéz, jóllehet a filmslágerek magyarul válogatásokon és a rádiós kívánságműsorból türelemmel kicsórt Zeppelin nótákon túl viszonylag ritkán találni érdekesebb matériát. A Lichter és Szécsényi-Nagy kettős nemhogy talált, de kitalált. Kitalált egy módot, hogy az élményt átörökítse, amivel pedig a művészet – Sugár János által összefoglalt – feladatvállalásának ideáját is megvalósította.
Sugár a kiállítást nyitó frappáns beszédében a művészetet ugyanis egész egyszerűen jócselekedetként határozta meg. Egy aktus, ami gondolatokat közvetít, vagy hivatott közvetíteni. Bár látszólag szerény küldetés, valójában elég kevesen képesek teljesíteni. A fiatal alkotópárosnak mindenesetre sikerült, amit mi sem bizonyít jobban, mint a külföldi meghívások, fesztiválszereplések sora. London és Svájc után most Kuala Lumpur figyelt fel a Kazettára, míg a filmet kísérő fotók hamarosan Pozsonyban vendégeskednek. Érdemes tehát még a héten elkirándulni a Laborba, és ott aztán kicsit még tovább kirándulni.
Labor
2011. október 13 – 23.