Stark Attila egyike azon fiatal művészeknek, aki képes volt
új színt hozni a magyar kortárs művészet palettájára. A grafika és festészet
határán egyensúlyozva, alkotásai külön-külön és együttesen is egyfajta humorosan
ironikus vizuális korrajzot képeznek. Érkezésemkor Attila még dolgozik,
elmerülve görnyed a számítógép elé. Barna kutya az agyonrágott teniszlabdával
böködi a lábát századszor is, mígnem Attila egy laza mozdulattal kihajítja a
labdát az ablakon, és beszélgetni kezdünk.
– Hogy indult a pályafutásod?
Kilenc éves koromtól egyenes út vezetett a diplomáig. Baján
az általános iskola mellett egy vizuális iskolába is jártam, ami nagyon jó alap
volt. Rengeteget rajzoltunk, voltak nyári táborok is, és indítottak egy
előkészítő tanfolyamot a középiskolához. Pécs viszonylag közel volt, ezért is jelentkeztem
oda. Reklámgrafikát tanultam és ezért egyértelműnek tűnt a szakmában maradni és
a Magyar Iparművészeti Egyetemen továbbtanulni. Jelentkeztem a Képzőművészeti
Egyetem festő szakára is, de oda nem vettek fel.
– Az egyetem elvégzése óta keresed a munkát, vagy a munka
talál meg téged?
Nem mentem el egy rendes munkahelyre, például egy stúdióba
dolgozni. A munkák inkább megtalálnak, bár nagyobb volumenű dolgokat nem is
igazán csinálok. Szórólapokat, plakátokat, újságokat, néha egy-egy lemezborítót
tervezek és dekoros munkákat vállalok. Itthon dolgozom, igaz, hogy nem keresek
olyan sokat, de a magam ura vagyok és ez szerencsés dolog. Sokat köszönhetek
annak is, hogy kiadtuk a Kulo-City című kötetem, mert sok embert megismertem és
sokan megismertek, ezáltal például több lehetőségem nyílt kiállítani a
munkáimat. Most épp animációt készítenek a munkámból, ami elég furcsa érzés és
egy kicsit kockázatos dolog, de remélem, hogy egy olyan alkotás jön majd létre,
ami mindkettőnk részéről elfogadható lesz.
– A street-art hogy került az életedbe?
A barátaimmal néha elutaztunk külföldre –, Párizsban,
Amszterdamban, Barcelonában jártunk – ahol sokfelé lehetett látni stencileket
és matricákat. A barátaimnak nagyon megtetszett és elkezdtek ilyeneket
készíteni, én meg az ő hatásukra fogtam bele a dologba. Itthon még egyáltalán
nem lehetett ilyeneket látni, ezért úttörőnek érezhettük magunkat.
– A „falfirkák” sok embert zavarnak. Van számotokra tabu
felület?
Ez attól függ, hogy mit ért az ember „falfirkákon”. Mi
mindig elhagyott, lerobbant felületeket kerestünk, hiszen a tiszta fal nem is
olyan izgalmas. A stencileket régi falakra festettük, a matricákat pedig szinte
mindenhova, villanyoszlopra, vagy hirdetőfalra. Nem értem miért idegesíti ez az
embereket, sok ennél sokkal nagyobb probléma van. Önmagában nem tudom utálni
azt, hogy össze van firkálva város, mert ez valaminek a következménye. Ha
kimegy az ember az utcára, mindenhol betűk, és fotók vannak, aminek csak egy
százaléka a valódi információhordozó, és ezt az emberek észre sem veszik.
Persze könnyű kiszúrni a csúnya falfirkát a frissen festett házfalon, de úgy
gondolom egy kicsit homályos a látás ebben a kérdésben. Szerintem minden
felületre lehet valami szépet csinálni, viszont még sosem fújkáltam össze
templomot vagy ilyesmit.
– Kik vannak hatással rád?
Szeretem a hatvanas, hetvenes évekbeli underground
képregényeket, (amiket elég nehéz beszerezni). Kedvelem Gary Taxali munkáit is.
Minél analógabb valami, annál jobban szeretem, közelebb állnak hozzám a
manuálisabb munkák, mint a digitálisak.
– Vannak, akik Jean-Michel
Basquiat-hoz hasonlítanak. Mit gondolsz erről?
Igazából jó érzés, mert nagyon bírom a munkáit és tudom,
hogy hasonlít is rá amit csinálok, de annyira talán mégsem. Itthon ez a
„hasonlítsuk valakihez” dolog nagyon is jellemző, hiába van internet, mindig
csúsznak egy kicsit a dolgok. Úgy fogalmaztuk meg ezt egyszer, hogy itthon nem is
a lopás, hanem a honosítás jellemző. Azokban az országokban, ahol nagyobb a
jólét ott sokkal nagyobb esély van arra, hogy valaki a saját kreatív energiáit
szabadon használhassa, és nyugodtan arra tudjon koncentrálni. Rengeteget számít
ebben a dologban, hogy valakinek ne az legyen az első, hogy hogyan tud megélni.
De Basquiat szuper!
– Ehhez képest, Te szerencsésnek mondhatod magad….
Abszolút! A grafika és a festés határvonala szerencsésen
megmaradt az életemben. Mind a kettőt tudom csinálni valamilyen szinten.
Például, amikor plakátot vagy szórólapot tervezek, alig használok kész
betűtípusokat. Megrajzolom őket kézzel, majd bescannelem és úgy dolgozom tovább
a számítógépen. Szerencsére, ha megkeresnek valamilyen munkával, akkor is azt
kérik, hogy olyan „starkos” legyen. Ha ügynökségnél dolgoznék, nem biztos, hogy
meglenne ez a szabadságom, mert a megrendelők képesek porig rombolni az eredeti
ötletet. Amúgy alkatilag is teljesen alkalmatlan lennék arra, hogy beüljek egy
munkahelyre az emberek közé. Próbáltam már, de sosem sikerült. Kényelmesebb
megtartanom a szabadságot.
Köszönöm a
beszélgetést és további sok sikert kívánok!