1951-ben,
New York-ban, öt francia fényképész kiállítását rendezték meg a MoMa-ban. Közülük
négynek a nevével még azok a művészetkedvelők is gyakran találkoztak, akik
egyébként talán a fotóművészet iránt kevésbé érdeklődőek.
Brassai, Doisneau,Cartier-Bresson és Willy Ronis
gyakran idézett és rengetegszer publikált fotóművészek, de a velük művészi
értékét tekintve mindenben egyenrangú Izis Biedermanas neve sokkal kevesebbszer
tűnik fel, képeiről kevesebbet írnak és beszélnek. Pedig a humanista
fényképészek csoportjában, de az egyetemes fotómuűvészet történetében is, a
röviden csak Izis néven alkotó fotóművész egészen különleges helyet érdemel. Az
eredetileg Israel Biderman néven, még a cári Oroszországhoz tartozó Litvániában,
1911-ben született művész 1930-ban, a szegénységtől és éhezéstől menekülve
érkezett Párizsba. Minden
vágya a festészet lett volna, de hamar belátta, hogy tanulmányok, anyagi
lehetőség nélkül erre nem lesz módja, így kisebb munkákból, elsősorban alkalmi
fényképezésből próbált megélni. Az alkatilag és érzelmileg is törékeny és
visszahúzódó fiatalt Párizs varázsa már Litvániában is sokat foglalkoztatta, de
álmai városába érkezvén egy életre kifogyhatatlan témát kínált számára a
romantikus, melankolikus Szajna-part és a 30-as években még szinte mindenütt megtalálható
vidékies Párizs. Az évtized közepén végre rendszeres munkát kapott egy
fotóstudióban, és pályája is stabilizálodni látszott, amikor a háború és a származása
miatti üldöztetés a szabad zónába kényszerítette.
Litvániában maradt szülei az ottani pogromoknak estek áldozatul,
testvéreit a megsemmisítő táborokban pusztították el. Izis erre a szörnyű
tragédiára, még inkább befeléfordulással, önmagát okoló bűntudattal válaszolt,
és miután sikerült az őt kereső német hatóság elől megszöknie, a francia önkéntes
mozgalom híres hadseregébe, a FFI-be állt be. Izis-ként ismert neve is az
illegalitás idejéből származik, ugyanis a partizánokról készült portréfotóit már
ezen a néven jegyezte. Ezek a felvételek, amelyek a technikai lehetőségek
szempontjából a legegyszerűbb körülmények között készültek és nélkülöznek minden retusálási vagy világítási
manírt, a mai napig a portréfotózás csúcsát jelentik. Hatása nemcsak későbbi híres fényképészek, mint Sander vagy
Avedon felvételein, de a kortárs fotóművészetben ma is tettenérhető.
A maquisard-portrék szinte mindenütt bemutatásra kerültek
a háboru befejeztével, igy Izis neve ismertté vált, és az 1949-ben meginduló
Paris Match fotósa lett. Harmonikus, csendes képeit a magazin nagyra értékelte,
és nem véletlen, hogy egyszer Izis úgy írt a folyóiratnál végzett munkájáról,
hogy: “ Engem a lap mindig oda küldött, ahol semmi sem történt.” Igazán
elmélyült képei a párizsi szegényekről, kisemberekről, koldusokról és
szerelmesekről készültek, helyszínei a piacok, utcabálok, cirkuszok és a
Szajna-part. A Paris
Match számára, Londonról és a királynő koronázásáról (1952-1953) készített
fényképein sem látunk semmilyen turisztikai ihletésű vagy a divatot, az
eleganciát bemutató felvételt, hanem vándormuzsikus vagy utcai mutatványos portréját.
1955-ben magazinja megbízásából Izraelben készít többszáz felvételt, amit aztán
André Malraux előszavával – és a címplapján Chagall rajzával – könyvalakban is
megjelentetnek.
Izis igazi tehetsége teljességében éppen a felvételeit
tartalmazó könyvek kiadása kapcsán bontakozik ki, ugyanis ezek a kiadványok –
melyekben a tipográfiai megoldástól kezdve a tördelésen át a nyomtatásig, minden
Izis munkája – hosszú időre meghatározzák és kijelölik a fotóalbumok formáját
és tartalmát. Izis a képeket és a hozzá tartozó szöveget mint egy megzenésített
verset, egységként kezeli, vallja, hogy a látvány, a tartalom, a forma és az
érzés sohasem szakadhat el egymástól. A humanista fotóművészeti irányzaton belül
talán Izis az, aki legmesszebbre jut el a diszkrét lirában, az emberi érzések
tiszteletében és az együttérzésben, akár örömről, akár bánatról legyen is szó.
Az 1950-ben megjelentetett Álmok Párizsa című albuma tizenhat kiadást ér
meg, és 170.000 eladott példánya sohasem gondolt áttörést jelent a fotóművészet
népszerűsítésében. 1951-ben, a költő baráttal, Jacques Prevert-rel közösen
elkészítik a Nagy tavaszi bál című képeskönyvüket, majd 1953-ban, az akkor már
súlyosan beteg és ágyhoz kötött Colette irásainak hatása alatt publikálja a
Földi paradicsom című albumát, melyben elhagyott és tönkrement épületek
allegorikus és szomorú képei illusztrálják a betegségtől és magánytól szenvedő
költőnő utolsó napjait. Amikor Chagall 1964-ben az Opera freskóit készíti, Izis
az egyetlen fotós, akit elfogad maga mellé, és Izis nemcsak a nagy művész alkotási
folyamatába tekint be, hanem barátságuk révén később több közös munkájuk
születik.A mindkettőjükhöz közelálló cirkuszi világról, a törpék, bohócok,
kardnyelők, akrobaták, állatidomitók többször szomorú mint vidám munkájáról,
mindennapi életéről Izis fotóihoz Chagall litográfiái társulnak. (Izis
cirkusza, 1965, Marc Chagall világa, 1969)
A párizsi Hôtel de Ville-ben Brassai és Ronis után ez már
a harmadik olyan átfogó fotókiállítás, amely teljességében igyekszik bemutatni egy-egy
kiemelkedő művész pályáját.
Izis 1980-ban bekövetkezett halála óta nem volt még
egyetlen kiállítás sem, amely ilyen széles áttekintésben, ilyen gazdag fotó- és
dokumentációs anyaggal mutatta volna be a humanista fotóművészet egyik
legnagyobb alkotojának életművét.
A kiállítás, vasárnap kivételével, 2010. május 29-ig minden nap 10-19 oráig,
ingyenesen tekinthető meg.