Sokat olvastam a Zenről (kínaiul „Chán”), a buddhizmus Mahāyāna irányzatának Indiából Kínán át Japánba érkezett iskolájáról fiatal koromban. A régi olvasmányokat aztán életem során sokszor újra áttanulmányoztam, újabb és újabb jelentésrétegeket fedezve fel a szövegekben.
A Zen tanítása gyakorlatba ültetésének 1978-ban, Párizsban voltam tudatos tanúja először, amikor fluxus művész barátom, Robert Filliou (1926–1987) megmutatta egyik videó művét. A monitoron üres szoba, benne egy szék tűnt fel. „Gyere be!”, mondta egy férfihang. Robert Filliou bejött a szobába. „Ülj le!”, utasította a hang. Robert Filliou leült a székre. „És most meséld el az életedet!”. Robert Filliou nevetni kezdett, az arca változó pszichedelikus színekbe ment át. Ennyi volt a videó mű, amiből megérteni véltem a Zen lényegét.
Összehasonlításul felidézem Buddha híres „Virág-beszédét”, amely a Zen (a 14. században először írásba foglalt) eredet-mítosza: Gautama Buddha beszélgetésre hívta össze tanítványait. Amikor összegyűltek, Buddha hosszú ideig nem szólt egy szót sem. Tanítványai fáradtnak, vagy betegnek gondolták. Kínosan hosszú idő után a Tanító felemelt és ujjai között pörgetni kezdett egy szál virágot, miközben rájuk hunyorgott. Tanítványai megpróbálták értelmezni a gesztust, de nem jártak sikerrel, a Tanító egyik magyarázatot sem fogadta el. Amikor már valamennyien azt hitték, hogy a gesztus jelentése örökre titok marad, Mahākāśyapa, az egyik tanítvány megkönnyebbülten elmosolyodott. Buddha ezt az értelmezést fogadta el.
„A valódi Dharma szem, a Nirvāṇa tudatállapota, a megformálatlanság formája, a finoman rejtett Dharma kapu, a szavakkal, betűkkel nem, csak az írásokat meghaladó közléssel átadható tudás birtokában vagyok, amelyet Mahākāśyapára bízok” – mondta, megalapítva ezzel azt a meditációs iskolát, amelyből a japán Zen kifejlődött. Az évek során, több-kevesebb eredménnyel magam is megpróbáltam a Zen szellemiségében élni és alkotni. Annyit mindenesetre megtanultam, hogy életben és művészetben egyaránt minimalizmusra, minél kevesebb elem használatára, minél kevesebb spekulációra, körmönfontságra, ravaszságra, előítéletre van szükség.
Művészek és gondolkodók között hosszú ideig folyt a vita arról, hogy a művész emberi minősége, etikussága, morális tartása befolyással van-e művei hitelességére. A modernizmus öngyilkosságát követő, mindmáig tartó gondolatszegény, zűrzavaros, a szellemi koherenciának még a látszatát is kerülő, illúzióit vesztett, léha periódusban a dilemmát úgy oldották meg, hogy elválasztották az elválaszthatatlant, a műveket alkotóik személyiségétől. Amikor egy-egy zseniálisnak tartott művészről kiderül, hogy valójában rongyember, szarházi, emberi toprongy volt, a média egy ideig csámcsog az eseten, aztán közmegegyezéses megbocsátás következik: a művek tökéletességére hivatkozva felmentik az illetőt még olyan bűnök súlya alól is, amelyek szigorú megbüntetését mindenki követelné nem-művészek, nem-politikusok, nem-egyházi személyiségek esetében.
Talán ezért érzem felfrissítő élménynek olyan tiszta, etikailag is feddhetetlen, ugyanakkor zseniális művészek bemutatását, mint például Hakuin Ekaku (1685–1768) japán Zen mester, akinek The Sound of One Hand: Paintings and Calligraphy címmel rendezett kiállítása október eleje óta látható a New York-i Japán Társaság galériájában. Hakuin Ekakut az utóbbi fél évezred legnagyobb Zen tanítói között tartják számon. Kalligráfus, rajz- és festőművész volt. Tőle származik a később J.D. Salinger amerikai író által popularizált koán: „Mi a hangja egyetlen kéznek?” A Zen bölcsesség mélységét befogadni képtelen Salinger és a népi képzelet szükségét érezte az eredeti koánt kiegészíteni: „Egy tenyér ha csattan”. (Salingernél eredetiben: „Egy tenyér ha tapsol.”)
Hakuin elsősorban a lelki igazságok keresője és tanító volt. 14 éves korától foglalkoztatta a Zen. 22 évig tartó vándorlás és több megvilágosodás után visszatért Hara nevű szülőfalujába és a helyi Shoin-ji templom-kolostor apátja lett. Tanításainak, eredményes meditációs módszereinek, szellemi erejének híre hamarosan bejárta Japánt. Távoli tartományokból érkeztek hozzá a tanulni vágyó szerzetesek és világi emberek. Meditáció és koánok segítségével igyekezett megnyitni érzékelésüket a valóság igazi természete iránt, megszabadítani őket az dualisztikus, absztrakt gondolkodás okozta szellemi vakságtól.
Hakuin autodidakta művész volt. 60 éves korában kezdett az általa tanításait közvetítő eszköznek tekintett művészetre fókuszálni. A következő, haláláig tartó 24 évben több mint ezer művet alkotott, amelyekből most 69 látható a kiállításon. Vastag ecsetekkel, gyorsan dolgozva megújította, az európai modernista absztrakció legjobb műveihez hasonlatossá tette a tradicionális japán kalligráfiát. Régi mesterek portréit festette meg, tájképei, a mindennapi élet intimitásait és mitológiai vízióit bemutató festményei mellett. Munkáira a gyors, mégis nyugodt, ugyanakkor feszültségeket tartalmazó és átadó vonalvezetés és különleges formaérzékenység, mindent átható, gyengéd humor jellemző.
Számomra az egyik legemlékezetesebb képe a szumó birkózó egereket figyelő, rongyzsákban rejtőző szerzetes. A régi mestereket ábrázoló portréi tulajdonképpen karikatúrák. Szabad szellem nevet szabad szellemeken. A művészi erőfeszítés teljességgel hiányzik ezekből az akadémikus tradíciókat és szentimentális kegyességet egyaránt sutba dobó művekből, amelyek esztétikai frissessége tükrözi alkotójuk lelki vitalitását.
Némelyik kép összetett szimbolizmust hordoz, mások végletesen egyszerűek. A hosszú hajú Manjusri bódiszatva felbőszült oroszlán társaságában meditál – a bölcsesség kordában tartja az erőt, ez a kép tisztán érthető, első jelentésrétege. A többi üzenetértékű dimenzió a részletek vizsgálata során tárul fel, de a kép valamennyi titka nem megfejthető, legalábbis nem verbalizálható. Gyakran a képekre írt versek, koánok, haikuk egészítik ki a vizuális költészetet. A Keselyű Csúcs című kép előterében hajók vázlatai úsznak az ugyancsak vázlatosan megjelenített vízen, a háttérben keselyű fejére hasonlító, pár ecsetvonással felskiccelt hegyorom. „Ha felnézel, Keselyű Hegy, ha lenézel, halászhajók a Shigeshishi partoknál” – olvasható a képen. Minden attól függ, hogyan nézel – ez a képbe foglalt tanítás.
„Milyen különös, bolondos érzést ad nekem, amikor rájövök, hogy az egész napot a tus-kövem előtt töltöttem, véletlenszerűen leírva az összes értelmetlen gondolatot, amelyeket az agyam produkált” – írja egy majom a falra. A szöveg idézet a Hakuin által meg nem világosodottnak (tisztátalannak) tartott, de közbámulatnak örvendő, szentként tisztel 14. századi pap, Yoshida Kenko egyik népszerű esszéjéből. Hakuin egyik kedvenc témája a malomkövön keringő hangya. „A malomkövön keringő hangya – e világ suttogása” – mondja az egyik képre írt haiku. „Egy hangya megy körbe-körbe, mint minden élőlény a létezés hat birodalmában, itt született és ott hal meg, szabadulás nélkül, előbb éhes kísértet, aztán állat lesz belőle. Ha a szenvedésből való kiszabadulást keresed, meg kell hallanod egyetlen kéz hangját” – olvasható egy másik képen. A tanítás egyszerű, de nehezen megfogadható: szállj ki az élet megnyerhetetlen versenyéből és tanulj meg hallani.
Japan Society, New York
2010. október 1. – 2011. január 9.