Kontrasztok. Égő, színes sztárfotókon egyszerű hétköznapi és csöppet sem mindennapi emberek. Színek és szürkeség. Mindez egy üdítően nagyképű művész lencséjében. Ő Barnie.
És minden képen jelen van ez a hétköznapi, provokatív srác, aki azonban az első blikkre hivalkodó gesztusok által olyan tükröt tart korunk elé, amiben érdemes akár magunkat is meglesni.
Barnie egy mai srác. Fiatal, kicsit nagy az arca, de alapvetően jófejnek tűnik. Barnie fotós, aki digitális kameráját tűélesre állítva – és minden színt ezerszeresére szaturálva – hoz létre olyan képeket, ahol az egész tér egybefüggő, tiritarka szövetté áll össze. Barnie nem vágyik a szeretetünkre, hisz ezeket a képeket nem lehet szeretni. Annyira élesek, fárasztóak, hidegek, kontrasztosak, hogy a kiállításról távozván a szemlélő hosszú percekig pihenteti a szemét a Bródy Sándor utca aszfaltjának békés szürke felületén. Barnie odanyomja nekünk a képeket, beletolja az arcunkba, amit lát – és amit ő lát az egy ellentmondásokkal telezsúfolt, magát megjátszó világ.
Barnie valószínűleg nem szereti modelljeit sem, sőt, néha úgy érezni, mintha a lelke mélyén inkább vonzódna az egyszerű párizsi csövesekhez vagy a tanyasi emberekhez, semmint a magukat megjátszó „sztárokhoz”, a magukra allűröket aggató, jelmezekbe bugyoláló nagyvárosi figurákhoz. Ezért Barnie úgy döntött, hogy diplomamunkájában ütközteti őket: az egyszerű falusi nénit, a maga megtört, egyszerű mivoltában és a már-már biobábúvá merevedett, saját maga absztrakciójaként pózoló dívát. A dolog működik. Méghozzá nagyon jól. A sztár és szociofotó ütköztetése Barnie-t régóta izgathatja, hisz párizsi fotóin is az utca egyszerű emberei, srácok, csövesek vágódnak hirtelen rockegyüttesek megszokott pózaiba, hogy részt vegyenek Barnie játékában.
Barnie amúgy furcsa fiú. Miközben mindenből viccet csinál (mintha minden szürreális lenne), mégis nagyon komoly az egész anyag. És épp az benne a szürreális, hogy egyáltalán nem az. A kivérző mangalica mellett harsányan felkacagó bácsi és a mellette a kamerába meredő modellt ábrázoló kép önleleplező: ez egy játék. Ez nem komoly. Mégis valóságos. A díva ugyanis nem Photoshoppal kerül oda, hanem kis tipegő topánkáján belement a dagonyába, hogy aztán anorexiás testével, sóvár tekintetével, divatlapokból ollózott ruháiban kacérkodjon a kamerával. Míg ő flörtöl, mellette megy a munka. Van aki rá se hederít, megint más őszintén, a dokumentarista és szociofotók világából ismert bárdolatlan őszinteséggel néz a lencsébe. Az egész szívbemarkoló: kevés sorozat mutatja meg ilyen jól, milyen is Magyarország 2010-ben.
Hát ő lenne Barnie. Most találkozhatunk vele az Olasz Intézetnél. Meg kell szokni, el kell fogadni, ő ilyen. A bemutatkozás jól sikerült. Aztán majd ha jobban megismerjük, kiderül úgyis, hogy milyen valójában.
Polis Caffé Culturale – hybrid art&cafe
2010. 10. 21. – 2010. 11. 15.